Archimandrit ILIE CLEOPA, Calauza spre cunoasterea si apararea credintei ortodoxe. – Venerarea Sfintei Cruci. I. Manastirea Sihastria, 1975. (p.107-110.)
A Szent Kereszt felmagasztalása
A Szent Kereszt volt a legelső oltár, amelyen az emberek az idők kezdete óta áldozataikat bemutatták. Jézus volt azonban az igazi áldozat és pap, aki ezt valóban meg is tette, elnyervén ezáltal megváltásunkat, ahogyan azt a Szent Írás is tanúsítja, mondván: „Krisztus azonban, mint a jövendő javak főpapja jelent meg… nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer és mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha a bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!” (Zsid 9, 11-14).
Jeruzsálemi Szent Kürillosz írja: „>…általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével< (Kol 1,20). A bűn miatt voltunk Isten ellenségei és Isten döntött úgy, hogy a bűnösnek meg kell halnia. A kettő közül az egyiknek meg kellett történnie: vagy meg kell halnia mindenkinek Isten visszavonhatatlan és megmásíthatatlan kijelentése alapján, vagy törölje el ítéletét, mint egyedül embereket szerető. Csodálkozzál Isten bölcsességén! Valóban betartotta ígéretét, ugyanakkor megmutatta hatalmát és emberszeretetét is. >…aki a mi bűneinket maga elviselte testében a fán, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk; az ő sebe által gyógyultatok meg< (1 Pét 2, 24). Nem volt mindennapi ember, aki meghalt értünk. Nem volt szótlan bárány! Nem volt angyal – hanem a megtestesült Isten! Nem volt olyan nagy a bűnösök büntetése, mint amilyen nagy volt az igazsága annak, aki érettünk meghalt”(XIII. Kateketikai beszéd, vol, p. 349).
Mert azt is lehet tudni, hogy a Szent Írás szerint a keresztnek két értelme van:
(a) spirituális értelem (ezt használják ritkábban);
(b) szó szerinti értelem, amely jelenti a kereszt fáját, vagy a keresztfát, amely két egymásra merőlegesen helyezett fát jelent, mint amilyenre Megváltónkat is feszítették.
Spirituális értelmét a keresztnek, maga Jézus adja meg: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mk 8,34). „Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,38).
Szó szerinti értelemben sokkal gyakrabban találkozunk a kereszttel a Szent Írásban. Teljesen nyilvánvaló az olyan szövegekben, mint a következők: „Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek” (Jn 19,17); „Miközben kifele mentek, találtak egy cirenei ember név szerint Simont. Ezt kényszerítették, hogy vigye a keresztjét” (Mt 27,32; Mk 15,21). „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna” (Jn 19,25). „…mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!” (Mk 15,30) stb.
Hétköznapi értelemben (nem a Szent Írás szerint), a kereszt, jelenti magának a keresztnek a jelét, amellyel megjelöljük homlokunkat, mellünket és két vállunkat.
A kereszt, mint megváltásunk eszköze, már az Ószövetségben is megmutatkozott előképként a rézkígyó által (Szám 21,9), illetve az Újszövetségben megváltónk által (Jn 3, 14-15).
Hogyan lehetséges, hogy mi szeressük és tiszteljük azt a bitófát, amelyen a mi szeretett Megváltónk szenvedett és meghalt?
Nekünk szeretnünk és tisztelnünk kell, amennyire csak lehetséges a Szent Keresztet, mivel Jézus Krisztus szerette és szeretettel ölelte meg a keresztet, és teljesen elégett rajta, mint egy áldozati oltáron, a mi bűneinkért. A Kereszt a mi szégyenünket mutatja és nem az Úrét, az Úr részéről a szeretetet mutatja. Tehát egyrészről, már csak rá gondolva is bűnbánatot kéne tartanunk, és harcolnunk kellene a bűneink ellen, megölelvén a Keresztet, mint ahogyan az Úr is átölelte. Másrészről pedig a szívünkbe kellene hogy hatoljon az Ő szeretete, amely által megváltott bennünket bűneinktől a kereszten és ezért kell felmagasztalnunk a Szent Keresztet. Természetes, hogy azok a dolgok, amelyek szomorúságot és fájdalmat okoznak egy szeretett személy elvesztése kapcsán, azokat nem tiszteljük, de az Úr Keresztje nem szomorúságot, hanem boldogságot és megváltást hozott nekünk. Mert a Szent Kereszt nem egy közönséges bitófa – mint ahogyan azt egyesek gondolják – hanem áldozati oltár volt, amelyen a legnagyobb és legértékesebb áldozatot hozta Jézus a mi megváltásunkért.
Egyesek azt mondják, hogy nekünk Krisztust kell tisztelnünk, nem pedig az Ő Szent Keresztjét, amelyen meghalt.
Azonban azt olvassuk az Ószövetségben, hogy nem csak Dávidot tisztelték, hanem a kardját is, amellyel megölte Góliátot, mert azt is nagy tisztelettel őrizték a Szent Sátorban, akárcsak az efódot, mint ahogyan mondják: „Azt mondta továbbá Dávid Ahimeleknek: >Van-e itt kezednél dárda vagy kard? Nem hoztam ugyanis magammal kardomat s fegyvereimet…< Ezt mondta erre a pap: >Íme, a filiszteus Góliát kardja, akit megvertél a terebint völgyében, itt van, betakarva egy ruhába az efód mögött…<” (1Sám 21,9). Tehát mennyivel inkább kell tisztelnünk a Szent Keresztet, elhelyezvén azt a templomokban, mivel nincsen hozzá fogható erős fegyverünk a gonosz ellen, összehasonlíthatatlanul erősebb Dávid kardjánál, mivel vele lett legyőzve a Sátán hatalma. Ezért Szent Pál Apostol is a Szent Keresztet nevezi Isten erejének, mondván: „Mert a kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje” (1Kor 1,18).
Mások felteszik a kérdést, hogy miért csak a Szent Keresztet tiszteljük, és miért nem tiszteljük a szegeket, a töviskoszorút, Pilátust és Júdást, a főpapokat, Annást és Kajafást, a gúnyolódó katonákat, mivel ők is – akárcsak a Szent Kereszt – hozzájárultak megváltásunkhoz.
Nem kell tisztelnünk Pilátust, Júdást, a főpapokat, a gúnyolódó katonákat, az Úr gyilkosait, mivel figyelembe kell venni szándékukat, amellyel mindezt megtették, mikor hozzájárultak az Úr szenvedéséhez és halálához. Az ő szándékuk az volt, hogy kigúnyolják az Urat, hogy megszégyenítsék, megkínozzák, hogy megöljék, hogy ne legyen többé. Ami a töviskoszorút és a szegeket illeti, ezeket tiszteljük, de nem úgy, mint a Szent Keresztet, mivel sehol a Szent Írásban nem mondják azt, hogy ezek által lettünk volna kiengesztelve az Istennel és nem volt előképük sem az Ószövetségben, olyan formán, mint a Szent Kereszt. Íme tehát, ezért kell jobban tisztelnünk a Szent Keresztet, mint ezeket.
Ismét mások azt kérdezik, hogy ha ez így van, akkor valóban kell tisztelni Krisztus Keresztjét, de csak az eredeti Keresztet, amelyre rá volt szegezve Urunk Jézus Krisztus, és nem pedig minden keresztet, mivel ezek bűnös emberek által lettek elkészítve, nem lehetnek szentek és méltók a hódolatra.
Ha ez valóban így van, akkor ugyanez volna a helyzet a Szent Írással is. Oly’ sok Szent Írás van manapság is forgalomban, ezek alapján csakis az igazit, az eredetit kellene tisztelnünk, és nem pedig mindenféle bűnös betűszedő és nyomdász, vagy éppenséggel még csak nem is keresztény által nyomtatottat. Ez teljesen érthetetlen lenne egy ép eszű embernek, mint ahogyan érthetetlen a fentebbi kifogás is.
Azt is szokták mondani, hogy a Keresztet nem külsőleg kell használni, a mellünkön, a templomokban és a házakban stb. hanem a bensőnkben, lelkünkben.
Aki Jézus Keresztjét lelkében hordozza, az akkor is örül, ha azt, kívül látja. A kinti erősíti a bensőt. Mert mindig a kint lévő tárgyak erősítik fel, a bent lévő érzelmeket. Amúgy a bensőnkben lévő Kereszt hozta létre a kint lévő Keresztet, mint vallásosságunk jelét. Aki Krisztus Keresztjét követi, szereti a benső Keresztet, és mély vallásossággal és hittel viseltetik a kint lévő előtt is.
A szent Kereszt tisztelete
(Venerarea Sfintei Cruci II. (p. 318-320))
Egyszer, valaki azt kérdezte tőlem, hogy számunkra, orthodox keresztények számára, melyek azok a Szent Írás-i referenciák, amelyek alapján hódolunk a Szent Kereszt előtt, mivel a kereszt, „egy átkozott dolog” a Szent Írás szavai szerint: „…átkozott az, aki a fán függ…” (Dt 21,23) és másutt: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: >Átkozott mindaz, aki a fán függ<” (Gal 3,13).
Erre a kérdésre, mindenekelőtt ezt kell mondanunk: „Mert a kereszt igéje azoknak, akik elvesznek, oktalanság ugyan, de azoknak, akik üdvözülnek, vagyis nekünk, Isten ereje” (1 Kor 1,18). Ti, akik nem hódoltok a Szent Keresztnek, és nem tisztelitek, az ellenségei vagytok „Krisztus keresztjének” (Fil 3, 18-19). Ha a Szent Írás tanításáról kérdezel tőlem, amelyek a Szent Keresztre vonatkoznak, ezeket mondhatom:
A kereszt már az Ószövetségben megmutatkozik számunkra (előjel gyanánt), amikor Jákob, József fiait kereszt alakba tett kezekkel áldotta meg (Ter 48, 13-15).
Szintén a kereszt előjele a póznára feltűzött rézkígyó, ami megmentette a halál veszedelmétől mindazokat, akik feltekintettek rá (Szám 21, 8-9), illetve ugyanez a téma megtalálható a Szent Evangéliumban is (Jn 3, 14-15).
A kereszt, mint a megváltás eszköze, Mózes kitárt karjai által is megmutatkozott, amely testével együtt a kereszt jelét alkotta, amely által az izraeliták legyőzték az amalekitákat (Kiv 17, 11-13).
A Kereszt a Szent Oltár, melyen Krisztus feláldozta magát (Zsid 9,28).
A Kereszt, Krisztus zászlója – melyet Izajás Próféta megjövendölt, mint a népek közül felemelkedőt (Iz 62,10).
A Kereszt megszentelődött, mint áldozati hely, melyen Krisztus feláldozta magát, kiontván Legszentebb Vérét; a Szent Kereszt Oltára a legszentebb, és minden, ami csak hozzáér, szentté válik általa (Kiv 29,37).
A Kereszt, Krisztus felmagasztalásának a középpontja, mert kereszthalála által lett felmagasztalva (Fil 2, 8-9); mert csakis a Kereszt által lett Krisztus felmagasztalva (Jn 17,1).
A Kereszt az a fegyver, amely által Krisztus megváltott bennünket (1Pét 2,24).
A Kereszt által, háttérbe szorult az emberek közti ellenségeskedés (Ef 2,16; Kol 1, 19-20).
A Kereszt, Isten pecsétje, amely tau alakjában jelenik meg az Ószövetségben (Ez 9, 4-6; Jel 7, 2-3), hogy Isten megjelölje azokat, akiket meg akart menteni a pusztulástól.
A Kereszt, a győzelem jelvénye és Krisztus zászlója, ez a jel fog megmutatkozni az égen, az Úr második eljövetele előtt, amely nagy hatalommal és dicsőséggel fog eljönni (Mt 24,30).
Pál Apostol mondja: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak” (Gal 6,14).
Tudni kell, hogy a kereszt szónak kettős értelme van: (a) anyagi kereszt, melyen a Megváltó feláldozta magát, megszentelvén azt, az Ő Szent Vérével; és (b) a lelki kereszt, a szenvedés.
Mindkét keresztet hordozta Megváltónk: a szenvedések keresztjét a Lelkében, eltűrvén azt mindhalálig; az anyagi keresztet pedig a vállán, a Golgotáig. Ugyanígy illik minden egyes hívő embernek, hogy vigye szenvedése keresztjét egészen haláláig, és Krisztus anyagi Keresztjét pedig tisztelje és hódoljon előtte, mint az Emberfia jele előtt és mint egy olyan oltár előtt, melyet Krisztus Vére szentelt meg. A keresztnek kettős arculata van: test és lélek; kettős keresztet kell hordanunk, Megváltónkhoz, Jézus Krisztushoz hasonlóan. Aki pedig csak a lelki keresztet tiszteli, az anyagit pedig elveti, nem követője Krisztus Keresztjének, hanem ellensége annak, és magának Jézus Krisztusnak (Fil 3,18), és nem más, mint eretnek.
A Szent Kereszt jele (Semnul Sfintei Crucii (p.111-115.))
Minden keresztény, aki valóban Krisztus növekvő Egyházának a gyermeke, és vallásosan és istenfélelemmel éli életét, amikor imádkozni kezd, vagy befejezi azt, egy szent könyv olvasásának a kezdetén, valamely dolgának a kezdetén és végén, kirándulás előtt és után, amikor valamilyen félelemtől feldúlt, amikor valamilyen rossz hírt hall, vagy rossz gondolata támad, amikor felkel és lefekszik, amikor asztalhoz ül és felkel tőle, azonnal megjelöli magát a kereszt jelével –, melyet homlokára rajzol saját kezével – megemlékezvén annak összehasonlíthatatlan erejéről, Aki megszentelte a Keresztet, legtisztább és legdrágább Vérével, és nekünk hagyta legyőzhetetlen fegyver gyanánt az ördög ellen; mintegy isteni jelként, amint írva van: „Jelt adtál a téged félőknek, hogy az íjak elől megmeneküljenek” (Zsolt 56,6). És másutt: „Ragyogtasd ránk jelként arcod fényességét Uram!” (Zsolt 4,7). Tudjuk, hogy imáinkban, egész testünknek, minden porcikánknak részt kell vennie. Éppen ezért, a kezeknek is nagyon fontos szerepe van az imádság kifejezésében. Íme, néhány szakasz a Szent Írásból:
Jákob megáldotta (kereszt formájába téve kezeit) József fiait, ahogyan írva van: „Aztán Efraimot a maga jobbjára, azaz Izrael bal keze elé, Manasszét meg a maga baljára, azaz apjának jobb keze elé állította, és mindkettőjüket odavezette hozzá. Erre ő kinyújtotta jobb kezét, és Efraimnak, a fiatalabb testvérnek a fejére tette, a bal kezét pedig Manasszénak, az idősebbnek a fejére, kezeit keresztbe téve. Aztán megáldotta (őket)…” (Ter 48, 13-15).
Krisztus megáldotta kezeivel a gyermekeket és az Apostolokat. A gyermekek megáldását a Szent Írás így meséli el: „Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket” (Mk 10,16). Az Apostolok megáldását pedig így mondja el: „Ezután kivezette őket Betánia közelébe, felemelte a kezét, és megáldotta őket” (Lk 24,50).
Az apostolok diakónusokat, papokat és püspököket szenteltek kézrátétel és imádság kíséretében (ApCsel 6,6; 14,23; Tim 4,14), ezért nevezik a papság misztériumát „papi kézrátételnek” (ez alatt a főpap kézrátételét értjük a szentelés közben a szentelendő személy fejére T.M.). Ugyancsak ima és kézrátétel közben részesítették az Apostolok a megkeresztelteket a Bérmálás Szentségének a titkaiban (ApCsel 19, 5-6; ApCsel 8, 14-17). A Bérmálás Szentségének a titkainak a kiosztását is kézrátételnek nevezzük, de nem abban az értelemben, mint a Papság Szentségének a kézrátételét.
Következésképpen, imádság közben a testünk is részt vesz abban, különösképpen kezünk játszik fontos szerepet. Hogy mennyire fontos szerepet tölt be imádság közben a testünk, vagy valamelyik szervünk, az kiderül az Apostol buzdításából is: „Vagy nem tudjátok, hogy testetek a Szent Lélek temploma, aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok, tehát nem vagytok a magatokéi? (…) Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6, 19-20). És másutt: „…tisztán emeljék fel kezüket imádságra, harag és viszálykodás nélkül” (1 Tim 2,8).
Az Ószövetségben ismét csak azt olvashatjuk, hogy testükkel is imádkoztak az emberek, mint például: letérdeltek, fejüket meghajtották, mellüket kezükkel verték, illetve ima közben felemelték, stb. A Zsoltáros ezt mondja: „Áldani akarlak, amíg csak élek, és nevedben emelem fel kezeimet” (Zsolt 62,5). A kereszt jelének volt az előfutára az Ószövetségben Jákob áldása, és Mózes kereszt alakú kéztartása, az amalekiták elleni háborúban (Kiv 17, 11-12).
Az Ajándék Törvényében, vagyis az Újszövetségben, a kereszt jelét így rajzoljuk magunkra: összetesszük jobb kezünk három ujját (nagy-, mutató-, középső ujj), a homlokunkhoz érintjük, majd mellünkhöz, majd a jobb vállunkhoz, illetve bal vállunkhoz, e szavakat mondván: „Az Atyának (a homlokra), a Fiúnak (a mellre), és a Szent Léleknek (mindkét vállra) nevében (majd leeresztjük kezünket). Amin.
„Az Atyának” – jelenti az Atya Isten tiszteletét, mindenek Urát. A kéz leeresztése a mellhez, miközben mondjuk „a Fiúnak” – jelenti Isten Fiának a leereszkedését megváltásunkért; a jobb és a bal váll megérintése kezünkkel, miközben mondjuk „és a Szent Léleknek” – jelenti megbékélésünket Istennel, valamint a Vele való egyesülést a Szent Lélek ajándékai révén, melyet Isten Fia hozott el nekünk.
Egyesek szerint, nincsen szükség keresztvetésre, mivel Isten nem kéri az emberek kezeinek a szolgálatát, mivel azok, akik Istennek hajolnak meg, lélekben, és nem testben kell meghajolniuk, ahogyan az Apostol is mondja: „Isten, aki a világot alkotta és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura – nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent” (ApCsel 17, 24-25). A Megváltó, a szamariai asszonyhoz pedig így szólt: „De eljön az óra, és már itt is van, mikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának. Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk” (Jn 4, 23-24). Tehát lélekben kell hódolnunk és nem testünkkel, lélekkel és nem kézzel kell meghajolnunk a kereszt jelében.
Az első idézet nem a keresztvetésre értendő. Itt a Szent Írás csak azt mondja, hogy Istent nem a két kezünkkel kell szolgálnunk, mint embertársainkat. Istennek nincsen szüksége ilyen szolgálatra, mert az ember olyan kicsiny Őhozzá viszonyítva, hogy nincsen szüksége ilyen értelemben vett segítségre, mert Istennek az ember semmiben sem tud segítségére sietni.
A második idézetben szintén teljesen másról van szó, mégpedig arról, hogy hamarosan egy új korszak fog elkezdődni, amelyben az Istennek való hódolat (Isten kultusza), sokkal fejlettebb és valóságosabb lesz (bensőségesebb és lelkibb), nem úgy, mint egészen ezen korszak beköszöntéig, mondhatni, majdnem csak formális (külső és anyagi), amely főképpen Isten házához (templom) kapcsolódik, egy bizonyos városhoz (Jeruzsálem, pontosabban Garizim), egy bizonyos néphez (zsidók, jobban mondva szamaritánusok). Mert Isten Lélek, és ezért nem lehet jelenlétét csak a jeruzsálemi templomhoz kötni, a Sion hegyéhez, Szamariába, vagy a Garizim hegyhez – és ezen helyeket, Isten jelenlétét tekintve, kizárólagossá tenni. Ő mindenütt jelen van, és ezért hódolatunknak nem kell valamilyen anyagi, vagy lehatárolt dologhoz kötődnie, hanem lélekben kell megtörténnie, tehát benső (spirituális), ahogyan az még a szamariaiaknál és a júdeaiaknál sem volt meg. A lelki hódolat, valóságos és igazi és ezt nem kell keresni, vagy gyakorolni. De mindez nem azt jelenti, hogy el kell vetnünk a külsőségeket, hanem azt, hogy a belső dolgokat kell fontosabbnak tartanunk, mindazokat, melyeket eddig figyelmen kívül hagytunk. De a külső kultusz is fontos, mivel a „dolognak” kettős természete van: testi és lelki (Mt 6, 5-6; 16,18). Ha ti tőlünk, csak lelki hódolatot kértek, akkor, amikor imádkoztok és meghajtjátok térdeteket, fejeteket meghajtjátok, melleteket veritek, kezeteket felemelitek, vagy összekulcsoljátok és számos más ehhez hasonló gyakorlatot végeztek az ima idejében – ha mindezt nem tartjátok szükségesnek, akkor miért végzitek? Mert mindezek hasonlatosak a keresztvetéshez, amely révén a test részt vesz az imában. Vajon azt hiszitek, hogy valaha is tudtok úgy imádkozni, hogy testetek ne vegyen részt az ima fáradalmaiban? Ha valamely test nélküli lelkek lennétek, akkor hinnénk nektek, de mivel nem vagytok azok, ezért nem adunk nektek igazat. Hasonlóan a térdhajtás, a fejhajtás, a metánia, vagy a kezek felemelése imára, ugyanúgy a Szent Kereszt vetése testünkre, amelyet kézzel végzünk, vallásos magatartást fejez ki, teljes lelki odaadást Isten előtt, Akinek mi, testünkkel és lelkünkkel kell szolgálnunk (1Kor 6,20; Fil 1,20). Azok, akik ellenkeznek a kereszttel és a kereszt jelével, azok Krisztus Keresztjének az ellenségei (Fil 3, 18-19). A Szent Kereszt jele hirdetni fogja, Megváltónk, Jézus Krisztus második eljövetelét, ahogyan a Szent Írás mondja: „Aztán feltűnik az égen az Emberfia jele…” (Mt 24, 30-31). Az a jel, a Kereszt, mivel Ő, Krisztus hatalmának és győzelmének a jele (1Kor 1,18; Kol 2,15).
A sátán nagyon utálja a Szent Kereszt jelét, mivel a Szent Kereszt az a legyőzhetetlen jel, amellyel Krisztus legyőzte, és kiürítette a poklot. Ezért bíztatja mindazokat, akik az igazságtól eltévelyedtek és neki szolgálnak (a sátánnak), hogy káromolják és üldözzék Krisztus Keresztjét, mert amint a kutya elfut attól a bottól, amellyel megütötték, hasonlóképpen az ördög is menekül attól a kereszttől amellyel meg lett verve (Jeruzsálemi Szent Kürillosz, im. p. 256).
(ford. T.V.M.)
© A miskolci Szent Háromság magyar ortodox templom