A miskolci Szent Háromság templom

Prédikációk

Pünkösd ünnepére

Krisztus, test szerinti feltámadása után negyven napon keresztül többször is találkozott apostolaival és tanította őket. Most már megértették szavait, a Rá vonatkozó próféciákat, hiszen a feltámadás fényében minden oly tiszta és világos lett előttük, hogy az apostolok szinte versengtek egymással, hogy melyikük szolgálhatja odaadóbban a közéjük visszatért Mestert, melyikük tudja inkább elfeledtetni a maga korábbi esendőségét, megalkuvását, gyávaságát.

Jézus szavaira, “Menjetek el azért, tegyetek tanítványokká minden népeket…” (Mt 28,19), most már örömükben nyilván azonnal útnak is indultak volna, hogy elvigyék a megváltás Örömhírét a föld végső határáig, ha a Mester nem figyelmeztette volna őket: “Maradjatok a városban, amíg erőt nem kaptok felülről” (Lk 24,49). És akkor visszaemlékezhettek Jézus azon szavaira, melyet a titokzatos Vacsorán mondott nekik: “A Vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az Én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam néktek” (Jn 14,26).

Amikor Jézus a Mennybe emelkedett az Atyához, az elválás ténye már nem fájt a tanítványoknak, hanem “örömmel tértek vissza Jeruzsálembe” (Lk 24,52), és “mindnyájan egy szívvel- lélekkel buzgólkodtak az imádkozásban és könyörgésben” (ApCsel 1,14), várva a megígért Vigasztalót, akitől erőt nyernek majd küldetésük teljesítéséhez.

Tíz nappal az Úr mennybemenetele után megtörtént a Pünkösd csodája: “megteltek mindnyájan Szent Lélekkel és kezdtek szólni más nyelveken, amit a Lélek adta nekik szólniok” (ApCsel 2,4). Akkor már nem volt többé otthon maradásuk, hanem elindultak a világba, hogy hirdessék Krisztus tanítását, és tulajdon vérükkel tegyenek bizonyságot annak igazságáról.

Az apostolok igehirdetése és vértanúsága nyomán új tanítványok, új vértanúk, élo közösségek jöttek létre Keleten és Nyugaton és a megfeszített és feltámadt Krisztus Örömhíre egyre csak terjedt az egész akkori ismert világon.

Az Orthodox Egyház már az apostoli időktől kezdve, mindig úgy értelmezhette Krisztus Urunk missziós parancsát, hogy azt összeegyeztette a nyelveken szólás pünkösdi csodájának benső értelmével. Úgy hirdette és hirdeti ma is az Evangéliumot “minden népeknek”, hogy az minden nép számára valóban értheto is legyen, és eljuthasson az ember szíve legmélyére. Ezért van az, hogy az ortodox népek mindegyike, az orhodoxiát a maga elválaszthatatlan benső tulajdonságának tekinti, mely nélkül még nemzeti jellege is hiányos lenne. A magyar ember számára az ortodoxia elsősorban magyar, a görögnek görög, a szláv népeknek pedig szláv. A magyar ortodoxoknak évszázadokig tartó, sokszor kilátástalan küzdelmet kellett vívniuk azért, hogy saját nyelvükön hallgathassák szertartásaikat, imádkozhassák mindennapi imáikat.

Pünkösd ünnepe ezért nekünk nagyon sokat jelent, magyar ortodoxoknak. Sokkal többet, mint bárki másnak a keresztény világban: Isten nagy üzenetét arról, hogy Őelőtte minden nép, minden nyelv egyformán kedves, tehát akkor is a gyermekei vagyunk az Ő Szent Orthodox Egyházának, ha saját nyelvünkön dicsőítjük Őt. És itt, ennél a pontnál meg kell emlékeznünk kegyelettel, tisztelettel és szeretettel Berki Feriz Atyáról, kinek kitörölhetetlen érdemei vannak a magyar nyelvű ortodoxia létrehozásában. Emléke legyen örök és áldott!

A Pünkösd másik nagy üzenete az egész emberiséghez szól. Amikor Jézus először küldte el igehirdető útjára a hetven tanítványt, így szólt hozzájuk: “Amikor bementek egy házba, először ez mondjátok: Békesség nektek!” (Lk 10,5). Ő maga is így köszöntötte apostolait feltámadása után (Jn 20,19; 21,26) és nem csak azért, mert Keleten ez a szokásos üdvözlés, hanem azért, mert mély értelmet adott annak. Hiszen hogyan is fogadhatná bárki is a szívébe Jézus evangéliumát, ha lelkében nincs békesség, ha nem békélt meg Istennel, embertársaival és önmagával? Amikor tehát az apostolok a pünkösdi csodától fellelkesülve elindultak az Evangélium hirdetésére, azzal együtt ők is Krisztus békéjét hallatták mindenütt, amerre csak a Lélek vezette őket.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a Pünkösd az embereknek, a nációk kölcsönös megértésének is az ünnepe. Az egész emberiséghez szól Krisztus azon üzenete, hogy bár sok fajra, vallásra, nemzetre, világnézetre is oszlik meg az emberiség, van a világon egy közös nyelv, melyet minden nép megért és magáénak fogad el: Krisztus békéjének és egységének nyelve. A békétlenség és a széthúzás a szétdobálónak, a diabolosznak a nyelvezete. Mindenki szabadon eldöntheti, hogy kinek a nyelvén akar beszélni… Csak akkor érezhetjük és mondhatjuk, hogy méltó hordozói vagyunk Pünkösd szellemének és hordozói a Szent lélek szavának, ha embertársaink felé mindenkor Krisztus békéjét és egységét közvetítjük. Ámin.

Az I. Egyetemes Zsinat Atyáinak Vasárnapjára

(Kis kateketikai beszéd)

Az I. Egyetemes Zsinat Atyáinak VasárnapjáraA mai Vasárnap az I. Egyetemes Zsinat Szent Atyáinak van szentelve, ill. a Szent Lélek azon művének, melyet véghez vitt az Első és Második Egyetemes zsinaton, midőn az Egyház már meglévő, egyetemes hitét konkrét formába öltötte. Azt a hitvallást, melyet az ortodox keresztények minden nap el szoktak imádkozni – a symbolon pisteóst – általában tévesen “nikeai hitvallás”-ként szokták emlegetni, holott végleges formáját csak később, a II. ill. III. Egyetemes Zsinaton (381, 431) kapta meg.

Tudjuk, hogy a keresztényüldözések századaiban az Egyháznak csak korlátozott lehetőségei voltak fellépni az első tévtanok ellen, amelyek általában a vallási szinkretizmus légköréből adódtak. Az Egyház ilyetén jellegű védekezéseit őrzik egyebek közt az apostoli hitvallás különböző betoldásai is. Azonban a 313-ban történt emancipáció után az Egyház már testületileg, a maga egészében is felvehette a harcot az akkoriban felbukkant és addig a legjobban terjedő eretnekség, az arianizmus ellen. Áriusz a Péld 8,22-25-ből indult ki, mely során arra a következtetésre jutott, hogy a Logosz teremtmény. A megelőző teológiai tradíció minden elemét ezen meggyőződése alátámasztására igyekezett fordítani. Magáévá tette az origenészi megkülönböztetést, mely szerint “az Isten” (ho theosz) az Atya, a Fiú csak “Isten”, “isteni” (thosz). Ezzel érvényt szerzett Isten egyetlensége tételének, amit a morarchianizmus is képviselt: Isten “monasz”. Véleménye szerint, a fent megnevezett szentírási szakaszból kiindulva, a “henna” (nemzeni, szülni) igét is az “ektiszen” (alapítani, szerezni, alkotni, birtokolni) értelmében kell magyarázni, a “nemzett” ige azt jelenti: “teremtett”. A Logosz teremtés általi származása az Istentől magával hozza az állítást: nem létezhet az Atyával együtt öröktol fogva a Fiú (én pote hote úk én – volt idő, amikor nem volt), hanem időbeli kezdete van, legalábbis az Isten, az Atya létében megelőzi a Fiút. Mivel Isten lényegénél fogva egy és egyetlen, kezdetnélküliségét senki mással nem oszthatja meg. Gondolatmenetében visszatükröződik a régi monarchiánus meggyőződés: Isten egy valóság, egy személy lehet, három személyről csak úgy lehet beszélni, ha azok reálisan különböznek egymástól, lényegileg különböznek, és a triász akkor üdvrendileg valós, nem szabellianista háromság, de személyeit nem az isteni természet egyesíti, hanem “az Isten” (az Atya) teremtő aktusa, amely relációjuk egyetlen alapja.

Mivel az új világvalláson belül fellángolt dogmatikai harcok veszélyeztették a római birodalom belső békéjét is, Nagy Konstantin császár 325-ben összehívta a bithiniai Nikeába a keresztény egyház I. Egyetemes Zsinatát, amely hivatott volt tisztázni a Krisztus istensége körül támadt vitát. A zsinat meg is oldotta ezt a feladatát, amikor – alapul véve az apostoli hitvallásnak Kaisareiai Eusebios által javasolt és az ő helyi egyházában használatos változatát, és kiegészítve azt a “homousios” (egylényegű) Krisztusra vonatkoztatott jelzővel, megalkotta az alábbi, 8 cikkelyből álló nikeai hitvallást:

“(1) Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatóknak és láthatatlanoknak Teremtőjében. (2) És az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek Fiában, aki az Atyától egyszülöttként született, vagyis az Atya lényegéből, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, aki által mindenek lettek, mind a mennyeiek, mind a földiek; (3) aki miérettünk, emberekért alászállott és megtestesült és emberré lett; (4) aki szenvedett; (5) és feltámadt a harmadik napon; (6) felment a mennyekbe; (7) és eljő ítélni éloket és holtakat. (8) És a Szent lélekben. Záradék: Akik pedig azt mondják, hogy volt idő, amikor (a Fiú) nem létezett, és nem volt mielőtt megszületett, és hogy a nem létezőkből lett, vagy hogy az Isten Fia más hypostasis-ból vagy usiá-ból való, vagy alkotott, változó, vagy átalakuló, azokra anathemát mond az Egyetemes Egyház”.

Az I. Egyetemes Zsinat után még továbbra is keletkeztek kisebb jelentőségű tévtanítások, viszont a IV. század második felében feltűnt pneumatomachos-ok, vagy makedoniánusok eretnekségét fontos kiemelni, akik a Szent Lélek isteni mivoltát tagadták. Miattuk hívta össze I. Theodosios császár 381-ben a II. Egyetemes Zsinatot Konstantinápolyba. A zsinat kibővítette a már meglévő nikeai hitvallás 8. cikkelyét és egyéb hittételeket is belefoglalt a maga 12 cikkelyes symbolumába. Most csak a 8. cikkelyt ismertetjük, mely a Szent Lélek istenségét volt hivatott rögzíteni és a nikeai hitvallás idevágó cikkelyét mélyebben kibontani: “(8) És a Szent Lélekben, Úrban és Éltetoben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott”.

Érdemes megjegyezni, hogy a 431. évi efezusi III. Egyetemes Zsinat, amely ezt az utóbbi symbolon pisteós-t kizárólagosan autentikus hitvallásként ismerte el (7. kánon) a többes számban mondott igéket (hiszünk, vallunk, várjuk) egyes számba tette át, különös tekintettel a hitvallás elsődleges szerepére, az egyéni keresztelési szertartásban.

Ez a hitvallási formula lett az Orthodox Egyházban a véglegesen kibontott szöveg, melyet mind a mai napig imádkozunk. Nem arról van szó, hogy a zsinati atyák mindig újabb és újabb hitletéteményeket fogalmaztak meg, hanem az egyházi hagyományban mindig is meglévő hitletéteményt bontották ki egyre részletesebben, védekezésképpen a felmerülő eretnekségekkel szemben. Ez a mi hitünk, ezt hisszük és valljuk, a szent zsinati atyák emléke pedig legyen örök és áldott! Ámin!

Vakonszületett Vasárnapjára

Vakonszületett VasárnapjáraA mai napon Szent Egyházunk, azt az evangéliumi perikópát olvastatta fel számunkra, ami leírja, hogy miként gyógyított meg Jézus egy vakon született férfit. Már a történet eleje is egy meglepő szituációval kezdődik, amikor az Apostolok kérdőre vonják Jézust, hogy mi az oka ennek az embernek a vakságának: “Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Ha el is tekintünk attól a ténytől, hogy az ószövetségi zsidó gondolkodásmódban a betegséget alapvetően Isten büntetéseként tartották számon, mégis, ha megpróbálunk egy kissé a szavak mögé nézni, akkor láthatjuk, hogy egy rejtett ítélet is meghúzódik az Apostolok kérdése mögött. Mintha csak azt mondanák, hogy ez az ember nyilván bűnös, ezért szenved, ezért érte ekkora szerencsétlenség. Jézus azonban – mint mindig – most is kész megmenteni a mindenki által kitaszítottat, és azt mondja, hogy sem ő, sem pedig a szülei nem vétkeztek, hanem ez az ember azért vak, hogy Isten tettei megnyilvánulhassanak benne. Azt írja az Evangélium, hogy Jézus meglátta, felfigyelt erre a vak emberre. Az emberek többsége nyilván – legjobb esetben – szótlanul elhaladt mellette, esetleg megvető, gúnyos célzásokat tettek nyomorúságára. A tökéletes megalázottság, kiszolgáltatottság állapota… Míg ezt az embert a fizikai vakság kínozta, a körülötte lévőket a lelki vakság, a szerencsétlen embertársat észre venni nem akaró vakság. A szenvedések birodalmában sajátos és kivételesen egyedülálló szerepet tölt be ez a fajta állapot, melyet jobb híján szerencsétlenségnek nevezünk. Ez egészen más valami, mint az egyszerű szenvedés. Megszállja és örökre megjelöli a lelket, belesütve a bélyeget, mely egyedül az övé: a rabszolgaság bélyegét. A rabszolgaság, ahogyan azt a rómaiak gyakorolták, nem egyéb, mint a szerencsétlenség egyik legtisztább formája. A régiek, akik ismerték ezt a problémát, találóan mondták: “Azon a napon, amikor rabszolgává lesz valaki, elveszti lelke felét”. Annak ellenére, hogy tökéletesen más valami, a szerencsétlenség mégis elválaszthatatlan a megalázottság állapotától. Magában a szenvedésben mindaz, ami nincs a megaláztatáshoz kötve, legtöbbször képzelgés csupán, s helyes gondolkodással leküzdhető. Még egy szeretett lény távollétében vagy halálában is a fájdalom csökkenthetetlen része olyasvalami, mint a testi fájdalom, egyfajta csillapíthatatlan hiány, melynek oka, hogy energiánk, mit idáig kapcsolatunk irányított, most brutálisan magára maradt. Az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan kiszolgáltatottság és megalázottság, nem egyéb, mint közönséges romantika. De nem így a megalázottság állapota, mely testi mivoltunkat is érinti, szinte szeretnénk kibújni a bőrünkből, miközben a megkötözöttség egyetlen árulkodó mozdulatot sem engedélyez a számunkra. Testvéreim, életünk folyamán, hány és hány embertársunk mellett haladtunk el úgy, hogy semmit sem vettünk észre mindebből… Általában mások nyomorúságára pillantva csak annyit látunk meg, hogy ezeknek az embereknek olykor különös a viselkedésük, különböznek tőlünk, amire aztán megvetés és elutasítás a válaszunk… A Szent Atyák tanítása szerint, nagyon mély, lelki értelme van ennek az evangéliumi perikópának. Ebbe az egyetlen egy történetbe bele van sűrítve az emberiség egész harca, a világosság és a sötétség választási lehetősége. De – figyelmeztet bennünket Boldog Ágoston Atya – nem egyfajta gnosztikus dualizmusról van itt szó, hiszen a sötétség a keresztény teológiai gondolkodásban soha nem úgy jelenik meg, mint önálló princípium, hanem sokkal inkább, mint a jó választásának az elmulasztása, a jó hiánya. Az is kiderül ebből a perikópából, hogy Isten az egész embert akarja megmenteni. És ezt a “megmentést” Isten mindennél fontosabbnak tartja. Azon a napon, mikor Jézus meggyógyította a vak embert, szombat volt. Felvetődik a kérdés, hogy Jézusnak miért kellett ezt a csodát éppen szombaton végrehajtania? Hiszen – úgymond – megbeszélhette volna ezzel az emberrel, hogy találkozzanak másnap és akkor majd meggyógyítja őt. De Jézus nem így tett, tudatosan döntött a “most” mellett. Azt akarta, hogy Isten teremtménye nyerje vissza tökéletességét, szabadságát, még ma, szombaton, azon napon, mely a héber gondolkodásmódban a teremtés és a szabadulásnak a napja. Jézus nyilván ismerte a szombat teológiai jelentőségét. Tudta, hogy Izrael szombaton a teremtés befejezését és az Egyiptomból való szabadulást ünnepli. Bonosan ezért “szegi meg” a szombat törvényt, éppen ezért gyógyítja meg a vak férfit. Mert a rabságba vetett teremtményt, Izrael gyermekét meg kell szabadítani. Mert ez a szombat igazi törvénye: a szeretet törvénye. Hiszen Isten szeretetből és szeretetért teremtett. A világ maga is szeretet és eszköze a szeretetnek. Isten a szeretnek a legkülönbözőbb formáit hívta létre, lényeket, kik a legkülönbözőbb távolságokból is képesek a szeretetre. De amire Krisztuson kívül nem vállalkozhatott senki más, Ő maga távolodott a legmesszebbre. Ez a véghetetlen távolság Isten és Isten között, a legfőbb meghasonlás, fájdalom, amihez nincsen hasonló, ez a szeretetnek az igazi csodája, ez volt Krisztus kereszthalála. Senki és semmi nem lehet távolabb Istentől, mint a Aki akkor átkozottá lett értünk, mint Aki akkor így kiáltott fel: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? De épp e meghasonlás, mely fölött a szeretet ver valódi hidat, a legfőbb egységről ad hírt a mindenségen át, a csend mélyéről, mint két különálló és egybeolvadt hang. Ez maga Isten beszéde. A teremtett világ mindenestül ennek csak rezgése. Amikor majd megtanuljuk megérteni ezt a csöndet, akkor ez a beszéd lesz az, amit most még csak foszlányaiban hallunk meg, csak néha-néha, valahonnan a csöndön túlról. Akik mindvégig kitartanak a szeretetben, Isten szeretetében, azok szerencsétlenségük és minden nyomorúságuk legmélyére érve is tovább hallják ezt a beszédet, és ettől a pillanattól fogva lelkük nem ismer már többé kételyt… Testvéreim! Lélekben boruljunk le mind Krisztus Isten előtt és kérjük Őt, hogy gyógyítsa meg szívünk szeretetlenségének a vakságát, vegyük észre a körülöttünk élo embertársaink szeretetre való éhségét. Kérjük Istent, hogy gyógyítson meg minket, hogy mi magunk meggyógyulván, gyógyíthassunk másokat is, így kiáltván az Úrhoz: Te vagy a sötétségben lévőknek legragyogóbb Világossága! Ámin.Vakonszületett Vasárnapjára A mai napon Szent Egyházunk, azt az evangéliumi perikópát olvastatta fel számunkra, ami leírja, hogy miként gyógyított meg Jézus egy vakon született férfit. Már a történet eleje is egy meglepő szituációval kezdődik, amikor az Apostolok kérdőre vonják Jézust, hogy mi az oka ennek az embernek a vakságának: “Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?” Ha el is tekintünk attól a ténytől, hogy az ószövetségi zsidó gondolkodásmódban a betegséget alapvetően Isten büntetéseként tartották számon, mégis, ha megpróbálunk egy kissé a szavak mögé nézni, akkor láthatjuk, hogy egy rejtett ítélet is meghúzódik az Apostolok kérdése mögött. Mintha csak azt mondanák, hogy ez az ember nyilván bűnös, ezért szenved, ezért érte ekkora szerencsétlenség. Jézus azonban – mint mindig – most is kész megmenteni a mindenki által kitaszítottat, és azt mondja, hogy sem ő, sem pedig a szülei nem vétkeztek, hanem ez az ember azért vak, hogy Isten tettei megnyilvánulhassanak benne. Azt írja az Evangélium, hogy Jézus meglátta, felfigyelt erre a vak emberre. Az emberek többsége nyilván – legjobb esetben – szótlanul elhaladt mellette, esetleg megvető, gúnyos célzásokat tettek nyomorúságára. A tökéletes megalázottság, kiszolgáltatottság állapota… Míg ezt az embert a fizikai vakság kínozta, a körülötte lévőket a lelki vakság, a szerencsétlen embertársat észre venni nem akaró vakság. A szenvedések birodalmában sajátos és kivételesen egyedülálló szerepet tölt be ez a fajta állapot, melyet jobb híján szerencsétlenségnek nevezünk. Ez egészen más valami, mint az egyszerű szenvedés. Megszállja és örökre megjelöli a lelket, belesütve a bélyeget, mely egyedül az övé: a rabszolgaság bélyegét. A rabszolgaság, ahogyan azt a rómaiak gyakorolták, nem egyéb, mint a szerencsétlenség egyik legtisztább formája. A régiek, akik ismerték ezt a problémát, találóan mondták: “Azon a napon, amikor rabszolgává lesz valaki, elveszti lelke felét”. Annak ellenére, hogy tökéletesen más valami, a szerencsétlenség mégis elválaszthatatlan a megalázottság állapotától. Magában a szenvedésben mindaz, ami nincs a megaláztatáshoz kötve, legtöbbször képzelgés csupán, s helyes gondolkodással leküzdhető. Még egy szeretett lény távollétében vagy halálában is a fájdalom csökkenthetetlen része olyasvalami, mint a testi fájdalom, egyfajta csillapíthatatlan hiány, melynek oka, hogy energiánk, mit idáig kapcsolatunk irányított, most brutálisan magára maradt. Az olyan szenvedés, melynek magja nem csillapíthatatlan kiszolgáltatottság és megalázottság, nem egyéb, mint közönséges romantika. De nem így a megalázottság állapota, mely testi mivoltunkat is érinti, szinte szeretnénk kibújni a bőrünkből, miközben a megkötözöttség egyetlen árulkodó mozdulatot sem engedélyez a számunkra. Testvéreim, életünk folyamán, hány és hány embertársunk mellett haladtunk el úgy, hogy semmit sem vettünk észre mindebből… Általában mások nyomorúságára pillantva csak annyit látunk meg, hogy ezeknek az embereknek olykor különös a viselkedésük, különböznek tőlünk, amire aztán megvetés és elutasítás a válaszunk… A Szent Atyák tanítása szerint, nagyon mély, lelki értelme van ennek az evangéliumi perikópának. Ebbe az egyetlen egy történetbe bele van sűrítve az emberiség egész harca, a világosság és a sötétség választási lehetősége. De – figyelmeztet bennünket Boldog Ágoston Atya – nem egyfajta gnosztikus dualizmusról van itt szó, hiszen a sötétség a keresztény teológiai gondolkodásban soha nem úgy jelenik meg, mint önálló princípium, hanem sokkal inkább, mint a jó választásának az elmulasztása, a jó hiánya. Az is kiderül ebből a perikópából, hogy Isten az egész embert akarja megmenteni. És ezt a “megmentést” Isten mindennél fontosabbnak tartja. Azon a napon, mikor Jézus meggyógyította a vak embert, szombat volt. Felvetődik a kérdés, hogy Jézusnak miért kellett ezt a csodát éppen szombaton végrehajtania? Hiszen – úgymond – megbeszélhette volna ezzel az emberrel, hogy találkozzanak másnap és akkor majd meggyógyítja őt. De Jézus nem így tett, tudatosan döntött a “most” mellett. Azt akarta, hogy Isten teremtménye nyerje vissza tökéletességét, szabadságát, még ma, szombaton, azon napon, mely a héber gondolkodásmódban a teremtés és a szabadulásnak a napja. Jézus nyilván ismerte a szombat teológiai jelentőségét. Tudta, hogy Izrael szombaton a teremtés befejezését és az Egyiptomból való szabadulást ünnepli. Bonosan ezért “szegi meg” a szombat törvényt, éppen ezért gyógyítja meg a vak férfit. Mert a rabságba vetett teremtményt, Izrael gyermekét meg kell szabadítani. Mert ez a szombat igazi törvénye: a szeretet törvénye. Hiszen Isten szeretetből és szeretetért teremtett. A világ maga is szeretet és eszköze a szeretetnek. Isten a szeretnek a legkülönbözőbb formáit hívta létre, lényeket, kik a legkülönbözőbb távolságokból is képesek a szeretetre. De amire Krisztuson kívül nem vállalkozhatott senki más, Ő maga távolodott a legmesszebbre. Ez a véghetetlen távolság Isten és Isten között, a legfőbb meghasonlás, fájdalom, amihez nincsen hasonló, ez a szeretetnek az igazi csodája, ez volt Krisztus kereszthalála. Senki és semmi nem lehet távolabb Istentől, mint a Aki akkor átkozottá lett értünk, mint Aki akkor így kiáltott fel: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? De épp e meghasonlás, mely fölött a szeretet ver valódi hidat, a legfőbb egységről ad hírt a mindenségen át, a csend mélyéről, mint két különálló és egybeolvadt hang. Ez maga Isten beszéde. A teremtett világ mindenestül ennek csak rezgése. Amikor majd megtanuljuk megérteni ezt a csöndet, akkor ez a beszéd lesz az, amit most még csak foszlányaiban hallunk meg, csak néha-néha, valahonnan a csöndön túlról. Akik mindvégig kitartanak a szeretetben, Isten szeretetében, azok szerencsétlenségük és minden nyomorúságuk legmélyére érve is tovább hallják ezt a beszédet, és ettől a pillanattól fogva lelkük nem ismer már többé kételyt… Testvéreim! Lélekben boruljunk le mind Krisztus Isten előtt és kérjük Őt, hogy gyógyítsa meg szívünk szeretetlenségének a vakságát, vegyük észre a körülöttünk élo embertársaink szeretetre való éhségét. Kérjük Istent, hogy gyógyítson meg minket, hogy mi magunk meggyógyulván, gyógyíthassunk másokat is, így kiáltván az Úrhoz: Te vagy a sötétségben lévőknek legragyogóbb Világossága! Ámin.

Szamariai asszony Vasárnapjára
Беседа Христа с самарянкой

Szamariai asszony VasárnapjáraA mai Szent Liturgián azt az evangéliumi perikópát olvastuk fel, mely elbeszéli Jézusnak egy szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetését.

Jézus elhagyta Júdeát, a déli országrészt, hogy északra, Galileába menjen. Át kellet utaznia Szamarián, mely a két országrészt elválasztja egymástól. Szikar városához ér – ahogy az Evangélium mondja – “annak a földnek a közelébe, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott”. Jézus a fáradságtól elcsigázottan leül Jákob régi kútjának a kávájára, miközben tanítványai elmennek a városba élelmet vásárolni. A hatodik óra van, vagyis délidő és nagy a meleg. A kút mély, vize kitűnő, de nincsen emelőszerkezet, mindenkinek magának kell kötelet és vödröt hoznia. Jézus tehát vár. Egy szamarai asszony jön vizet meríteni és Jézus inni kér tőle. Tudjuk, hogy milyen élénk volt a gyűlölködés a zsidók és a szamariaiak között, ez ad magyarázatot az asszony kérdésére: “Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamarai asszonytól kérsz inni?” Jézus erre így válaszol: “Ha ismernéd Isten ajándékát, és azt, aki azt mondja neked: ‘Adj innom!’, inkább te kértél volna tőle, és Ő élo vizet adott volna neked”. Az asszony nem mutatja ki megdöbbenését e rendkívüli mondat hallatára, de valami történik belsejében és hangneme megváltozik: ettől fogva “Uram”-nak szólítja Jézust. Megkérdezi: “Honnan vehetnél élo vizet?” Jézus pedig így válaszol rá: “Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” A szamarai asszony szeretne inni ebből a vízből, hogy többé ne szomjazzon meg, Jézus azonban furcsa paranccsal felel a kérésére: “Menj, hívd el a férjedet!” Az asszony nagyon zavarba jön és azt mondja: “Nincs férjem!” Jézus megmondja neki, hogy már öt férje volt, és az a férfi, akivel most együtt él, az nem a férje, mert nem ment hozzá feleségül, holott tudjuk, hogy erre a mózesi törvények lehetőséget adtak, ha rendelkezett a volt férjétől elbocsátó levéllel. Ezért nem érezte az Úr ezen szavait az asszony feddésnek, hanem inkább lélekbe látó képességnek, hiszen meg is jegyzi: “Uram, látom próféta vagy…”, és ezt felismerve, azonnal feltesz neki egy kérdést, ami számára elsőrangú fontosságúnak látszik: “Atyáink ezen a helyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni.” Jézus válasza, a szamarai asszonnyal együtt bennünket is a vita szintjéről az isteni igazság szintjére visz át: “Elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát… De elérkezik az óra, és már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát… Az Isten Lélek, ezért akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”

Ebben a Jézus és a szamarai asszony között lejátszódó, megdöbbentő találkozásban benne van a keresztény iniciáció összes szakasza: a keresztvízzel való megtisztulás, mely akkor a Lélek ajándékává válik, a Messiás, az Atya Fiának elismerése által történő megvilágosodás (hiszen abban a pillanatban ismeri fel az asszony Jézusban a Messiást, amikor az Atya imádásáról beszél), és végül a Krisztus személyével történő egyesülés. A kútnál való találkozás, valójában nem lakodalmi kép-e a Szent Írásban? Minden lélek, aki találkozik Istennel, Krisztussal együtt lép be a nászszobába, a Mennyek Országába. E kinyilatkoztatás nyomán a szamarai asszony tanúvá válik és megvallja Krisztust az emberek előtt.

Arra a kérdésre, hogy “Mi az élo víz?”, Jézus a zsidó néppel folytatott párbeszéd során válaszol. Erről az eseményről a húsvéti idő közepén, a pünkösd ünnepfelezésének a szerdáján emlékeztünk meg. Az egész ünnepfelezési szertartás nem más, mint elmélkedés Jézus ama kijelentése felett, melyet kissé később olvashatunk János Evangéliumának ugyanazon fejezetében: “Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus fennhangon hirdette: ’Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem; belsejéből az Írás szava szerint élo víz folyói fakadnak!’” Hogy mennyire lényegesek Jézusnak ezek a szavai, és hogy semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy milyen értelmet kell tulajdonítanunk Jézus ezen szavainak, János rögtön magyarázatot is fűz hozzá: “Ezt a Lélekről mondta, melyben a benne hívők részesülnek”. Az élo víz, az Isten ajándéka maga a Szent Lélek. A Szent Lelket adja a Fiú az embereknek, azt, aki a Fiún nyugszik és az Atyától, mint egyetlen Eredőtől ered. Jézus, Istent adja az embereknek. Ezért imádkoztunk így az ünnepfelezés tropárionjának a szavaival a mai Szent Vasárnapon is: “Az ünnepi időszak közepén, itasd meg a szomjazó lelkemet, az istenfélelemnek vizével, mert megmondtad mindeneknek, Üdvözíto: Aki szomjúhozik, jöjjön Énhozzám és igyék. Életnek Forrása, Krisztus Isten, dicsőség Néked”. Ámin.

Inaszakadt Vasárnapjára

A mai napon Szent Egyházunk, az inaszakdt emberről szóló evangéliumi perikópát olvastatta fel számunkra. Volt egy ember, aki már majdnem negyven esztendeje feküdt betegen aBetezda fürdő oszlopcsarnokai alatt, abban bízván, hogy egyszer majd neki sikerül először megérintenie a vizet, mikor az felkavarodik és ez által visszanyerheti egészségét. Ez a betegember, nyilván egy szegény, mindenki által elhagyatott ember lehetett, hiszen amint ő maga is megjegyzi: “Uram, nincsen emberem, aki, miután felkavarodik a víz, bevigyen engem atóba”. Nyilván senki sem szánta meg, senki sem sajnálta meg, senki sem szerette őt önmagánál jobban, hogy segítsen neki. Negyven éve feküdt ott, reményvesztetten és elhagyatottan.Mennyire igaz ez a kép a mi korunkra is. Hány és hány embertársunk szorulna rá segítségünkre, mi azonban érzéketlenül elmegyünk mellettük. Hány és hány ember vágyik, csupán egyjó szóra, de mi még erre sem méltatjuk őket.

Jézus azonban – amint az Evangéliumban olvashattuk – mikor megtudta, hogy már milyen régen feküdt ott, megszánja őt, odamegy hozzá, és megkérdezi tőle, hogy meg akar-egyógyulni. Ez a szerencsétlen ember pedig, döbbenetében nem is képes válaszolni a kérdésre, hanem azt mondja, Uram, nincs emberem… Mintha azt mondaná, Uram, mindezidáigsenki sem akart segíteni nekem… Egy ember, aki hozzászokott a szeretetlenséghez, hirtelen nem is tud mit kezdeni a szeretettel. Isten azonban nem olyan isten, aki érzéketlen lenne ami szenvedéseink iránt, hanem olyan Isten, aki együtt érez a mi fájdalmainkkal, olyannyira, hogy Isten Fia belehalt a bűn okzta fájdalmainkkal való együttérzésbe; ahogyan Izajáspróféta írja, az Ebed Jahwe dalok egyikében: “…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze, (…) az Ő sebei árán gyógyultunk meg”.

Létezik az emberi léleknek egyfajta erőfeszítése, amely messze a legnehezebb mind közül, ám nem a cselekvés birodalmából való: kitartóan Istenre figyelni, újra és újra visszafordítanifelé eltérített figyelmünket, időnként olyan intenzitással figyelni rá, amilyenre csak képesek vagyunk. Ez nagyon nehéz, mert önmagunk egész középszerű része, amely szinte azonoslényünkkel, amely mi magunk vagyunk, amit mi “én”-üknek nevezünk, halálra ítéltnek érzi magát, ha Istenre tekint. És nem akar elpusztulni. Lázad. Mindenféle hazugságokat eszel ki,amelyek képesek eltéríteni tekintetünket.

Az ilyen hazugságok közé tartoznak a hamis istenek, melyeket Istennek nevezünk. Azt hisszük, hogy Istenre gondolunk, pedig valójában csak néhány emberi lényt szeretünk, akikbeszéltek nekünk róla, vagy egy bizonyos szociális környezetet, néhány szokást, egyféle lelki békét, a vigasz, a megvigasztalódás, a reménység, az öröm bizonyos forrását. Ilyenkor alélek középszerű része teljes biztonságban van, még az imádság sem veszélyezteti.

Egy másik hazugság a gyönyör és a fájdalom. Nagyon jól tudjuk, hogy bizonyos mulasztások, vagy cselekedetek, amelyeket a gyönyör csábítása, vagy a fájdalomtól való félelemeredményez, arra kényszerítenek, hogy elfordítsuk tekintetünket Istentől. Ha engedjük, azt hisszük, hogy a gyönyör vagy a fájdalom győzedelmeskedett felettünk, ám ez sokszor csakillúzió. Nagyon gyakran mindkettő egyszerűen csak ürügy, amivel középszerű részünk eltérít Istentől. Önmagukba véve nem is olyan nagy az erejük. Nem is olyan nehéz lemondaniegy csábító gyönyörről, vagy alávetni magunkat valamely heves fájdalomnak. A középszerű emberek ezt naponta megteszik. De végtelenül nehéz egyedül Istenért lemondani még egy nagyon kis élvezetrol is, vagy kitenni magunkat akár csak egy nagyon enyhe fájdalomnak. Hiszen ha ezt megtesszük, akkor nem szenvedés, hanem halál vár ránk. Egy testi halálnál isteljesebb halál, amely ugyanúgy borzalmat kelt bennünk. Annak halála, ami azt mondja: “én”.

Egyedül Jézus volt képes erre a szeretetre, arra a szeretetre, amelytől vezérelve odalépett az inaszakadt emberhez, mondván neki: “Kelj föl, vedd ágyadat és járj!”. Ámin.

Kenetvivő asszonyok Vasárnapjára

A mai Vasárnap a kenetvivő asszonyoknak van szentelve. Maga a történés azzal kezdődik, hogy egy előkelő tanácsos, név szerint arimateai József (Remataim, Lidda mellett), a nagytanács egyik tekintélyes tagja, mindent elkövet, hogy Jézus teste ne jusson a kivégzett gonosztevők sorsára, hanem megadja neki a végső tisztességet. Nem fél közvetlenül a procuratorhoz fordulni, és kikéri Jézus testét. Pilátus elcsodálkozik a halál gyors beálltán, de miután pontos tájékoztatást kap az ügyeletes centuriótól, kiadja Jézus testét. Jézus személye iránti viszonylagos rokonszenve, és a hivatalos zsidók iránti föltétlen ellenszenve mellett József személyének a súlya is vezeti őt ebben. József Izrael jámbor vallási vezetőinek kijáró tisztelettel temeti el a testet, a sírhely biztosításáról is ő maga gondoskodik. Mindennek tanúi a jámbor asszonyok, akik most is ott vannak, mert tudni akarják, hogy hol nyugszik Jézus holtteste. Az a tervük ugyanis, hogy majd az ünnep elmúltával leróják tiszteletüket a sírnál. A temetés elbeszélése egyrészt Jézus halála valóságos voltának a bizonyítéka, másrészt pedig reményteljes jele annak, hogy Izrael fiai sem mind ellenségei Jézusnak. Íme, az eddig ismeretlen tanítvány – arimateai József – a döntő pillanatban lép közbe és befolyásolja az események alakulását.

Csak Szent Márk evangélista örökíti meg a sírhoz siető szent asszonyok tanakodását a kő elhengerítéséről, hiszen Jézus sírját egy kővel zárták el, méghozzá nem is kicsivel, hanem ahogyan Szent Márk megjegyzi, az a kő “igen nagy volt”. A Szent Atyák jelképet látnak ebben is, mert ezzel a tettükkel ezek az asszonyok, a “Jézust szerető lelkek örökös sóhajának” adnak hangot. Ez a “sóhaj” pedig nem más, mint az, hogy nagy kövek zárják sírba Jézust sok lélekben. Emberi elképzelések kövei. Egyéni nehézségek sziklái. A társadalmi nyomás vagy a közfelfogás emberekre súlyosodó állásfoglalásai.

A sírhoz siető asszonyok is érezték tehetetlenségüket vagy legalábbis kicsinységüket a kő elmozdításához. De azért nem hagyták el magukat erőtlenségüktől és képtelenségüktől, ill. annak szomorú látványától, hanem siettek keneteikkel Jézus felé.

A sírhoz közelítve látták, hogy a kő már el van hengerítve. Akkor ők azt még nem tudták, hogy Jézusnak nincs szüksége a feltámadáshoz ahhoz, hogy valaki kinyissa a lezárt sírt. Ő a lepecsételt síron keresztül jött ki, mint ahogy zárt ajtókon keresztül jelent meg tanítványainak. Az emberkéz által emelt akadályokat semmibe tudja venni az Úr. A holt lelkek mélyéről is fel tud jönni olyan észrevétlenül, mint ahogy a lezárt sírból kijött. De elvárja, hogy ne engedjük magunkat eltéríteni az emberi nehézségek ember alkotta akadályok elhengeríthetetlenségének érzetétol. Minden lehetetlenség ellenére siessünk szeretetük kenetével az olyan embertársunk felé is, akinek lelkében, mint felnyithatatlan sírban Jézust még holtnak véljük. Lehet, hogy ez a sírhoz érés egy életen keresztül tart. De ha nem fáradunk bele, akkor Jézus feltámadását meg tudjuk érni rég elveszett embertársunk lelkében is. Ámin.

Tamás Vasárnapjára

Tamás VasárnapjáraAz “első keresztény vasárnap” estején, amikor a tanítványok attól féltek, hogy esetleg ők is Jézus sorsára jutnak, magukra zárták az ajtót. Jézus azonban “testben”, vagy Pál apostol szavai szerint “feltámadott testben” megjelent közöttük. Jézus nem nyitja ki az ajtókat, hanem a feltámadott test lényegének megfelelően, a zárt ajtók ellenére egyszer csak megjelentközöttük és ezáltal mintegy kinyitja az ajtókat a világ felé. Behatol a “zárt körbe” s feltárja azt. Részesíti őket békességében, s teljessé teszi örömüket. Aztán megmutatja sebeit: akétségbevonhatatlan jegyeket, keresztre feszítésének és önnön valóságosságának legbeszédesebb bizonyítékait.

A bizonyosságra jutott és örvendezo tanítványokat azonnal szolgálatába fogadja, feladatot bíz rájuk: legyenek hírnökei a világban (“Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én istiteket.”). De nem egyedül küldi őket Jézus, hanem rájuk lehel és megajándékozza őket a Szent Lélekkel.

Az apostoloknak és utódaiknak tiszte és kötelessége Isten megbocsátó kegyelmének a hirdetése. Ők maguk, Krisztus követei, akaratának a teljesítői. Megkapták az oldás és a kötéshatalmát, ami azt jelenti, hogy az apostolok – Krisztustól nyert felhatalmazás alapján – azokról, akik hittel és bűnbánattal hallgatják az Örömhírt, bűneik bilincseit leveszik, akik viszontvisszautasítják Krisztust, azoknak bűneik megmaradnak. De mondhatjuk úgy is, hogy a Krisztus- hívőkről leoldják a bűn-terhet, a hitetlenek pedig a bűn-teherhez kötve maradnak.

Szent Tamás apostol – akiről ez a vasárnap el van nevezve – kiábrándultsága, vagy félelme akkora volt, hogy nem volt együtt a többi apostollal. Azzal azonban, hogy cserben hagytaaz apostoli kollégiumot, a gyülekezetet, Krisztus elől is megfutamodott. Amikor azonban mégis felkereste őket és azok beszámoltak neki a Feltámadottal való találkozásukról, Tamáskijelenti: csak akkor hisz, ha látja Krisztust és megtapinthatja a szegek ütötte sebhelyeket.

A második vasárnapon aztán kétségtelenné válik, hogy Jézus szeretete sokkal nagyobb, mint Tamásnak az érzékelheto világhoz tapadó “makacssága”. Jézus még arra is hajlandó,hogy elfogadja Tamás feltételeit. S most derül ki, hogy sem maga Jézus, sem a hit nem azonosítható valamely merev rendszerrel. Míg Máriának azt parancsolta: “ne érints”, addigTamásnak ezt mondja: “érints meg kezeddel”! Jézusnak ez a mondata meggyőzi Tamást, aki a felismerés örömében lemond feltételeiről és felkiált: Én Uram és én Istenem! Jézus ezthitvallásnak tekinti, hiszen nem egyéb ez, mint Jézus lényének a felismerése s ugyanakkor annak kinyilvánítása, hogy ő, a tanítvány, ennek az Úrnak a tulajdona. Ez a perikópacsúcspontja: Tamás meglátja, felismeri Jézusban az Istent.

Jézus válasza Tamás felismerésére egyrészt figyelmeztetés: az igaz hit nem érzéki tapasztalatokon alapul, másrészt prófécia a jövendő egyháza számára: nincs és nem is lesz mindenkiabban a kivételes helyzetben, ami Tamásnak jutott osztályrészül. De már ő is lemondott arról, hogy a láthatóra építse hitét; azok a boldogok, akik látás és számítgatás nélkül, s alátható világ sok ellentmondásával szemben tudnak és mernek hinni. Ámin.

Virágvasárnapra

VirágvasárnapraA mai napon, Jézus Jeruzsálembe való, dicsőséges bevonulását ünnepeljük.

Miután Jézus értesült a Főtanács szándékáról – hogy meg akarják Őt gyilkolni – tanítványaival együtt visszavonul a nyilvánosság elől, a Jordántól nyugatra, Jeruzsálemtől északra fekvő vidékre, az ún. “Júdea pusztája” szomszédságába. Ezt nem félelemből, vagy megfutamodásból tette, hanem azért, hogy az Atya órájához igazodjék, Ő szabja meg önnön halálának időpontját.

A kritikus napok hamar eljönnek: a zsidó húsvét már közel van. Már érkeznek a zarándokok Jeruzsálembe, főként azok, akik a mózesi törvény levitikus tisztasági követelményeit nem tudják betartani. Ezek körében napi beszédtéma, hogy vajon Jézus fel megy-e az ünnepre? És ez egyre jobban izgatja a nagytanács tagjait. Ezért titkos elfogatóparancsot adnak ki, melyben arra szólítanak fel mindenkit, hogy aki tud Jézus tartózkodási helyéről, azonnal jelentse.

Jézus megkenése Betániában a prelúdium folytatása. A történet időpontja a szinoptikusoknál a nagyhét szerdájára vagy csütörtökére esik, Jánosnál valószínűleg hétfő az a nap, melyen a pászkabárányt előre kiválasztják, hogy aztán az ünnepen elfogyasszák. János a zarándokokkal együtt elindul az ünnepre. Betániában – hálából Lázár feltámasztásáért -“ünnepi lakomát” készítenek tiszteletére, valószínűleg valamelyik tehetősebb ismerős házánál. A két nővér, Márta és Mária, valamint Lázár is jelen vannak. Itt történt, amit a másik három evangélium is elmond, hogy vacsora közben Mária egyszer csak odasiet Jézushoz, drága nárdusolajat önt a lábára, majd hajával megszárította. Mária tékozlásnak tűnő tette valójában a temetési szertartás megelőlegezése, a Megfeszített dicsőítése. Ezt a megfeszített Jézust dicsőítő tettet kritizálja Júdás – szociális szempontokra hivatkozva. Mária egy napszámos évi bérét “tékozolta el”! Az evangélista rámutat, hogy a Megfeszítettet dicsőítő istentiszteletet Júdás álnokul állítja szembe a szegényekről való gondoskodásszempontjával, hiszen lényege szerint a kettő nem zárja ki egymást, sőt inkább az első a másodikban: “a mindenkor szegényekről” való gondoskodásban nyilvánul meg.

A szakasz záró verse nem egyfajta szociológiai jóslat – hogy “szegények mindig lesznek veletek” – hanem eleven valóság, mindig lesznek veletek, akik segítségre szorulnak, és ezeken segíteni kell. Mária tettét nem szabad úgy értelmezni, mint a szeretet parancsából következő kötelezettségeink előli elbújás igazolását. Az istentisztelet nem idő és energiatékozlás, hanem indítás és erőforrás a mindennapok szolgálatához.

Hamar elterjed Jézus megérkezésének a híre. A nagytanács reálisan mérte fel a helyzetet: mindenki feszült figyelemmel tekint Jézusra. Csupa várakozás az egész zarándoknép. Némelyek pusztán szenzációra éhezve, mások őszinte bizalommal várják Jézus érkeztet. A tanács “bölcsen” következtet: nem lehet tétlenkedni. Jézus ügyében már lényegét tekintvedöntöttek, most azon tanácskoznak, hogy a nyugalom érdekében Lázárt is meg kell ölni. Aki Jézus hatalmának élő bizonysága, azt el kell tüntetni, a feltámasztott ember veszedelmes bizonyságtevő.

Amikor másnap híre érkezik, hogy Jézus útban van a város felé, a feszültség és az izgalom nőttön-nő. A Jeruzsálembe lévők elébe vonulnak, pálmaágakkal a kezükben. A fővárosba igyekvő zarándokoktól és tanítványoktól körbevett Jézust meglátva, határtalan lelkesedés lesz úrrá a sokaságon. Valamennyien arra gondolnak, hogy itt van végre a régvárt Messiás, Dávid királyságának régi dicsősége visszatér. Nem a messze jövőben, hanem már itt van az eljövendő. Ez lelkesíti a sokaságot és ez nyugtalanítja a nép vezetőit. Közben pedig nem veszik észre, hogy abban, aki “szamárháton jő, szamárnak hátán, szamárnak csikaján”, nem a régi bírák és királyok kelnek életre, hanem Zakariás prófétalátomása ölt testet benne. Nem a népeket “vasvesszővel legeltető” Messiás, hanem a békesség fejedelme érkezett meg Jeruzsálembe. Az evangélista őszintén bevallja, hogy a akkora tanítványok is osztoztak a nép várakozásában, ők is földi szabadítást reméltek.

A sokaság egyre szaporodik. Most már azok is jönnek, akik jelen voltak Lázár feltámasztásánál. Ezek nemcsak lelkesednek, hanem hisznek is Jézusban. És ez még kellemetlenebb a farizeusoknak, keserűen emlegetik, hogy eddigi intézkedéseik hatástalanok voltak. Ám amikor a hatalmasok hatalmukat vesztik, ütött az ultima ratio órája: tehetetlen dühükben erőszakhoz folyamodnak. Ám a nép egyelőre még ünnepel. Ünnepel, mert még a szája ízének megfelelő a Messiás viselkedése. Úgy viseli magát, ahogyan azt tőle elvárják. De jaj lesz az ünnepelt Jézusnak akkor, ha a nép majd rájön, hogy ez a Messiás nem felel meg elképzeléseiknek… Ma még hozsannát kiált, nagypénteken pedig már a vérét akarja folyni látni…Ámin.

Nagyböjt ötödik vasárnapjára (Mk 10, 32-45)

A mai Szent Evangéliumban, az utolsó szenvedés-próféciát hallhattuk, mely a legrészletesebb és a legpontosabb. Súlyát az adja meg, hogy Jézus kísérőivel együtt, kínszenvedésénekhelyszínére, Jeruzsálembe tart. Tanítványai mély döbbenettel követik, tágabb környezete pedig félelemmel néz arra, melynek bekövetkezését szívük mélyén sejtik ugyan, de nem értik.Ebben a helyzetben beszél Jézus utoljára nyíltan szenvedéseiről, ezúttal jövőidejű formában, hangsúlyozván azt, hogy szenvedésében népének fiai mellett a pogányok is egyenrangúszerepet visznek, de mindezen túlmutat az Atya hatalommal való intézkedése, Ő harmadnapra kiszabadítja a halálból azt, akinek sorsa emberi mértékkel mérve, reménytelenül avégleges elmúlás felé rohan.

Ahogyan az első szenvedés-próféciát Péter tiltakozása és Jézus ehhez fűzött tanítása követte, úgy kapcsolódik az utolsó szenvedés-próféciához a Zebedeusfiak értetlen kérése ésJézus újabb helyre igazító tanítása a hatalom kérdésében.

“Ha valaki közületek első akar lenni…” Hétköznapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy az ember, bizony, nem szeret alulmaradni. Úgy látszik, hogy a paradicsomban elhangzott isteniparancs: “Uralkodjatok!” uralomvággyá torzult bennünk a legkisebb viszonylatban is. És a hatalom igézete mindnyájunkat rabul ejt. Akármilyen természetű kicsiny előnye van azembernek, azt mindig szereti megmutatni.

Ilyen előnyt biztosít a pénz, a hatalom, a tudás, mikkel durván vissza lehet élni azokkal szemben, akiknek nincs pénzük, nincs hatalmuk és nincs megfelelő tudásuk. De a lelki javakkalis lehet zsarolni. Például jósággal, áldozattal, valós vagy vélt igazság birtoklásával. A szülő azzal igyekszik zsarolni gyermekét, hogy mennyi áldozatot hozott érte. A szülői áldozatvalóban figyelemreméltó, de azért nem nyúlhat bele annyira gyermeke életébe, hogy pl. egy nem kívánt házasságra kényszerítse, vagy egy házasságtól eltérítse. Jótékonyságunkkal semszabad másokra rákényszeríteni az általunk elképzelt jóságtípust sem.

Az meg szinte ismeretlen fogalom, hogy egy vitában – bármennyire is érezzük igazunkat – alulmaradjunk, és ne a miénk legyen az utolsó szó. Mindennapos viták és veszekedésektudnának elcsitulni, ha valamelyik vállalná az alulmaradást. A tudás egyébként is kísértés az uralkodásra. Ezért is mondja Szent Pál Apostol: “A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretetellenben épít” (1Kor 8,1). Az embernek az Istennel való nagy vitájában “a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el” (Zsid 12, 3) a mi Urunk, és ezzel példást adott nekünk azelhallgatásra.

Aki első akar lenni, legyen utolsó, tanácsolta Jézus. Ezt saját magán mutatta be, mikor – hogy szívünkön uralkodjék – az utolsó helyig lealázta önmagát. Sőt, Isten maga is kiszolgáltatjamagát teremtményének, mikor a szabad döntésű embert megteremtve eltűri a szabad választás rothadt termését: a bűnt. A mai világ detronizálta az Istent, és az Isten vállalja ezt amegalázó szolgaságot, “hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg” (1Tim 2,13). Rá fog egyszer ébredni az emberiség, hogy kit taszított szolgasorba. És az Istennek, aki az utolsósorba szorult, elsőnek kell lennie a dolgok természete szerint.

Az Isten sorsát vállalja magára az, aki az alulmaradást választja a szeretetért. Isten is szeretetből tette ezt velünk. És tudja, hogy a világtörvény érvényesülni fog: az utolsókból elsőklesznek. Ámin.

Nagyböjt 4. Vasárnapjára

A mai napra rendelt Szt. evangélium elbeszélése, az előzővel (Jézus dicsőséges színeváltozása) szorosan összekapcsolódik. Márk evangéliuma alapján a másik két szinoptikusnál is ugyanez a helyzet, nyilván már a Szent Hagyománynak Márkot megelőző fokán kialakult ez az összefüggés, főként tárgyi alapon (az ortodox teológiai gondolkodásban, a hitletéteménynek nem két forrása van, mint nyugaton – Szent Írás és Szent Hagyomány – hanem csak egy: a Szent Hagyomány, hiszen a Szent Írás is ennek része és létrehozója). Márk szerkesztői munkája még szorosabbá tette ezt az összefüggést, mely az éles kontraszt jegyében áll: a megdicsőülés hegyéről leérkező Jézus, az emberi nyomorúsággal, betegséggel, hitetlenséggel, értetlenséggel és tehetetlenséggel találja szembe magát. Márk elbeszélése alapjában véve szűkszavú, mégis a legszélesebb: a népi-epikus szinten maradó előadásmód során a szavak mögött számos olyan mozzanat húzódik meg, melyeknek mindegyike sokatmondó utalássá válik. Az elbeszélés a hegyről visszatérő Jézus szemszögéből van kialakítva: körülötte két részre oszlik a tanítványi sereg. Az egyik oldalon a Jézussal érkezo három, akik a hegyen mondtak csődöt értetlenségük miatt, a másikon pedig a lent maradt kilenc, akik itt vallottak kudarcot tehetetlenségük miatt. Ekörül forog a vita is, de ennek hirtelen véget vet Jézus megjelenése, aki még mindig mennyei dicsőségének nyomait hordozza arcán, ez az oka a tömeg megrettenésének. Jézus kérdése és az apa válasza után tisztázódik a kérdés, és az események valamennyi résztvevőjének szembe kell néznie önmagával. A gyermekről kiderül, hogy egy “süket és néma lélek” szállta meg és a tanítványok hiába próbálták az kiűzni belőle. Jézus felkiáltásából megtudjuk ennek az okát is: hiányzott belőlük az Istenre hagyatkozás magatartása, az a hit, mellyel Jézus gyógyít. Megragadó fokozás vezet az elbeszélés tetőpontjáig: a gyermeket Jézus elé állítják és ahogyan az evangélium írja “a lélek azonnal rángatni kezdte, és a földre esve tajtékzott és fetrengett”. A démoni erők felismerik Jézusban parancsoló Urukat és egy utolsó nagy lázadást kísérelnek meg ellene. A gyermek eszméletlen, amikor Jézus kérdésére az apa a helyzet súlyosságának a jellemzésére azt is elmondja, hogy fia kora gyermekségétől fogva szenved ebben a bajban (eis to pyr auton ebalen kai eis ta hydata). Ezért és a történtek miatt válik az apa óvatossá hitében, mivel az emberi körülményekre tekint és nem Krisztusra. Jézus erre reflektálva tanítja őt a hit korlátok nélkül munkálkodó erejéről (“Ha valamit tehetsz? Minden lehetséges annak, aki hisz!”), az apa pedig egyetlen kiáltással vall hitéről és hitetlenségéről (“Hiszek! Segíts hitetlenségemen!”), mellyel már nem vállalja a közösséget, hanem Jézushoz fordul segítségért, hogy szabaduljon hitetlenségéből, és teljes hitre jusson. A gyermek meggyógyítása két mozzanatban történik meg: a démon távozása után a gyermek olyan lesz, mint a halott, ezután Jézus szinte a halálból kelti életre ismét. Az elbeszélés befejezése is Jézus szemszögéből nézve formálódik: mindenki eltűnik a színről, csak Jézus látjuk, amint szokásához híven messiási tettének elvégzése után visszalép, majd az utána siető tanítványoknak kérdésükre tehetetlenségük okát felkészületlenségükben jelöli meg (“Ez a fajzat nem megy ki másképpen, mint imádság által“). Aki Jézust követi, annak tudnia kell, hogy hol van szükség minden erének latba vetésére, és hol kell teljesen félreállnia, hogy egyedül Isten cselekedhessék. Erre készíti fel az embert az imádság. A második szenvedés-prófécia a megdicsőülés “árnyékában” helyezkedik el: ismét szervesen az események összefüggésében áll. Galileán át halad Jézus tovább, rejtőzve mindenki elől és közben ismét prófétai szóval készíti fel tanítványait szenvedése titkának megértésére. Ellenkezés ezúttal nem hangzik el, a válasz mindössze értetlenség, a titok, egyenlőre továbbra is titok marad.

Ámin.

Kereszthódolás Vasárnapjára

Kereszthódolás Vasárnapjára

Kedves Testvérek!
Szent Egyházunk, nagyböjt harmadik Vasárnapján ünnepli Kereszthódolás Vasárnapját. Az ünnep ikonja, a Szent Kereszt dicséretét – melyet a testnélküli mennyei seregek szüntelen, láthatatlanul végeznek – akarja az ikon láthatóvá tenni. Az ikonon, a Szent Kereszt körül lebegnek a sokszemű kerubok és a hatszárnyú szeráfok. A Kereszt mellett dicsfényt áraszt, a Nagypénteken elsötétedett Nap és Hold. A Kereszten csak a töviskorona látható. Krisztus Teste már a mennyei dicsőségben van. Szent Mihály és Gábor Arkangyalok lándzsát és szivacsot tartanak a kezükben. A Kereszt alatt Ádám szokásos koponya ábrázolása található egy barlangban. Az egész mennyei világ szeme és figyelme Krisztus Keresztje felé fordul, miként a mai napon Egyházunk énekei, szeretete is Krisztus Keresztjét dicsérik, tisztelik.

Krisztus megváltó Keresztjének a témája, nem úgy jelenik meg a mai napon az istentiszteleteken, mint a szenvedés és a halál eszköze, hanem mint győzelem és öröm. Hogy miért került a Szent Kereszt emléke a Nagyböjt közepére, azt egy régi szinaxárion így magyarázza meg: “Lelki felfrissülésünkre történik ez, hogy lelkileg megerősödve kezdjük meg a böjt második felét is, azaz folytassuk az egy hónappal ezelőtt megkezdett böjtöt”.

Sztudita Szent Theodor mondja: “A mai nap az öröm és a vigasság napja, mert most elénk tétetik az öröm jelvénye. Ma felhangzik a dicséret és dicsőítés himnusza, mert megjelenik a legszentebb Fa. Óh, drága ajándék, nézzétek, micsoda ajándék van szemeink előtt! Ez nem a jó és a rossz egyidejű megismerésének a fája, mely a paradicsomihoz hasonló. Nem! Ez a fa egészen dicsőséges és ékes, mert ez nekünk életet ad, nem halált, megvilágosít minket, nem pedig elhomályosít, bevisz az édenbe, nem pedig kiűz belőle. Erre a fára lépett fel Krisztus, mint Király a harckocsijára és megverte a halál hatalmával bíró ördögöt, megszabadította az emberi nemet a súlyos rabságból. Ezen a fán az Úr, meg lévén sebesítve, mint harcos a harcban, meggyógyította a bűn sebeit és az úr kiomló vére a fával legyőzhetetlen erőt közölt, mely letaszította az ördögöt és megvilágosította a világot”. A bűnbánat nagy tanítója, Krétai Szent András szerint pedig “…minden drágaság közül tulajdonképpen legjobb és legdrágább a Kereszt, melyen épül üdvösségünk épülete”. Nincs tehát abban semmi csodálnivaló, hogy Egyházunk ennek szellemében, ilyen nagy hódol a Szent Kereszt előtt a Szent Nagyböjt közepén, útitársként, vezetőként Krisztus Keresztjét adván nekünk. Így, jó vezetővel, üdvösségünket biztos alapra építhetjük. A Kereszt, a vallásos ember életének a világossága. Isten világossága pedig jó és biztos úton vezeti az embert. Miben áll ez a világosság? “Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök életet nyerjen” – olvashatjuk Szent János Evangéliumában. Illetve másutt: “Ha majd felmagasztaltatom a földről, mindeneket magamhoz vonzok”. Szent Lukács pedig így tanít minket: “Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, az nem lehet az én tanítványom”. Aki tehát Szent Jánossal vallja, hogy az Isten Fia testben eljött, tehát más Megváltó már nem lesz, és a Megváltó Istenemberként jött el az emberekhez, hogy az ember átistenülhessen, az az ember világosságban él. Aki hiszi, hogy a Megváltó meghalt értünk, hogy nekünk életünk legyen, az világosságban él. Aki a Keresztet hordozó és az azon megfeszített Krisztus utánozza, azaz részt vesz Krisztus szenvedésében és nem vonja ki magát abból, az világosságban él. Végül pedig az is a világosság gyermeke aki a Filippi levél megállapításait tudomásul véve, a megaláztatás és kiüresítés állapotában él, melyet az Istentől elnyert megdicsőülés követ. Aki tehát hiszi, hogy a Megváltó a Keresztért lett emberré, a Kereszten váltott meg, és a Kereszt által akarja üdvözíteni az embereket és ezt a hitet cselekedetté is tudja váltani, az világosságban fog élni mindig. Szent Ireneosz, kherszoni érsek írja: “Ne csak látványosság legyen számodra a Szent Kereszt! Tükröződjön Krisztus jele szíved mélységében is! Hódolj előtte nemcsak a templomban, ahol feldíszítve látod, hanem bárhol, és csókold meg minden esetben! Így megmutathatod, hogy a Kereszten nem az aranynak és a drágakőnek hajoltál meg, hanem az Úr igazi Keresztjének, melyet a Golgotán nem drágakő borított el, hanem vér és könny“. Ha a Kereszt és az azzal járó sors volt Krisztus dicsőségének a kezdete és oka, akkor a keresztény ember nem várhat más utat, ha Krisztussal együtt örülni akar az Ő Országában. Ámin.

Nagyböjt 2. Vasárnapjára (Mk 2,1-12)

A mai napon azt az evangéliumi perikópát olvastuk fel, mely során Jézus meggyógyít egy béna embert. Jézus messiási tettei révén vitába kerül népe vallási vezetőivel, és kiderül, hogy törvényértelmezése – legmélyebb törvénytisztelete ellenére is, hiszen Ő maga megmondta, hogy a törvényből még csak egy ióta sem veszhet el – más, mint amazoké.

Rövid átvezeto megjegyzés után, a már máskor is megszokott helyzetképpel találkozunk: nagy tömeg gyűlik össze, mindenki hallgatni akarja Jézust, a házból kiszorulók már az udvaron sem férnek el. Jézus tanítása közben egyszerre csak megélénkül a jelenet: egy magatehetetlen béna embert visz hozzá hordágyon másik négy ember. Jézusba vetett bizalmuk és segíteni akarásuk olyan nagy, hogy eszközökben nem válogatva végül is eléje juttatják a beteget: az oldallépcsőn mennek fel a lapos vályogtetőre, ezt Jézus fölött kibontják, így engedik le eléje a beteget ágyastól. Jézus válasza erre a “közbenjáró hitre” a bűnbocsánat megadása a betegre nézve. Néhány jelen lévő írástudó mélységes bizalmatlanságukban istenkáromlásnak minősítik Jézus szavát, mondván, bűnt csak Isten bocsáthat meg. Szerintük Jézus szava felelőtlen is: senki sem ítélheti meg, hogy bekövetkezik-e mindaz, amit megígért. Nyilván arra gondoltak, más dolog volna, ha meggyógyítaná a beteget, de hát az nem olyan egyszerű dolog. Jézus azonban megfordítja külsőséges értékelésüket: a gyógyítás csak a bűnbocsánat következménye, ahogyan a betegség is a bűn tünete. Gyógyító tette így csattanós válasz az írástudók ki nem mondott gondolataira: ők a tények láttán tehetetlenek, a tömeg viszont felismeri az esemény rendkívüli jelentőségét. Jézus tettét Istennel hozza kapcsolatba és Őt dicsőíti érte.

A kereszténységnek a legbenső mivoltához tartozik a hit az imában, méghozzá a közbenjáró imában. Jézus maga biztat bennünket, hogy ne nyugodjunk bele a körülöttünk lévő dolgok menetébe, hanem imánkkal lázadjunk fel a fizikai okság kegyetlen és vak láncolatába befogott valóságokkal szemben. Arra bíztat, hogy merjük kérni az Istentől az utunkban levő hegy elmozdítását is, vagy a lehetőségeinket gátló fa tengerbe süllyesztését is. Azt ígéri, hogy mákszemnyi vagy mustármagnyi hitünkre is elmozdulnak utunkból a gátak.

Merte ezt kimondani akkor is, amikor az ő életében nem mozdultak meg a hegyek és nem süllyedtek tengerbe a fák. Pedig volt elég hegynyi akadály messiási útján és sok terebélyes fányi nehézség mutatkozott a lelkek megszentelésében. Azt is tudja, hogy lesz idő, amikor majd fájdalmasan kell felkiáltania: “Istenem, Istenem, miért hagytál el, engem!” Mégis biztat és bátorít szóval is, és most ezzel a csodával is, hogy ne rendüljünk meg ebben a tőle kölcsönvett hittban.

Hitük láttára – mondja az evangélium. Nem az inaszakadtról mondja ezt. Nem a béna hitét látta Jézus. Máskor nyíltan megköveteli a hitet vagy “hited szerint legyen neked” – mondja a betegnek. Itt azonban azoknak a hitéről van szó, akik a bénát vitték. Apjuk volt, vagy jó barátjuk a béna, nem tudjuk. A beteg kérte vagy biztatta őket hogy Jézusnál keressenek számára gyógyulást? Minderről nem szól az evangélium. Pedig rendszerint kitérnek erre a szent írók. És a dolog természete is ezt hozná magával. De itt erről nem esik szó. Szó esik azonban arról, amit a béna egyáltalán nem tudott megtenni: a tetőbontásról. Hordágyon fel kellett cipelni a tetőre és onnét le kellett bocsátani a bénát, mert a tömegtől nem tudtak Jézushoz férni, aki a házban volt. Szívtelen volt ez a tömeg, vagy maga is betegekből alakult és gyógyulást kerestek? Ezt sem tudjuk, de tény, hogy lehetetlenné tette a Jézushoz való jutást. Ezek hite azonban lehetetlent nem ismert. És ezt jutalmazta meg Jézus.

Nekünk is vannak bénáink. Környezetünk tele lehet lelki sérültekkel, akikben megállt a hit és megbénult a vallásosság. És úgy sűrűsödnek a dolgok, gondok, életkörülmények, hogy nem lehet őket egyedes úton Jézushoz vezetni. Képtelenek a hitre. Itt kell a hívő embernek a lehetetlennel is szembe szállnia, hogy imájában Jézus elé kerüljön az, akinek gyógyulását csak Jézus adhatja meg.

Lehet, hogy nem ugrik talpra mindjárt, csak sokára, vagy sohasem. De mi nyugodtak lehetünk, hogy a legjobb kézbe tettük a sorsát. Az Istenébe! Ámin!

Ortodoxia vasárnapjára

A keleti egyházak tradíciójához a Szent Képek, a Szent Ikonok tisztelete szorosan hozzátartozik. Az Üdvözíto életének és tetteinek, a szenteknek, hitünk egyes titkainak képeken való ábrázolása szinte egyidős az Egyházzal. Jézusnak és szentjeinek a képein azt a személyt tisztelték, akit az ikonok ábrázoltak. Az ikonokról szóló vitákról a VII. Egyetemes Zsinat szentéletű atyáinak az ünnepén, az október 11. utáni vasárnapon szokás megemlékezni. A 843. esztendő Nagyböjtjének első vasárnapján a Szent Ikonok újra visszakerülhettek a templomok falaira. Ez a vasárnap azóta az igazhitűség vasárnapja, győzelem a képromboló eretnekség fölött. A képtisztelet nagy harcosai voltak: Damaszkuszi Szent János, Iréné császárnő, Sztudita Szent Theodórosz, és megszámlálhatatlan szerzetes, pap és hívő, akik az ortodox hit teljességét buzgón védelmezték.

Miért volt az fontos az Egyház életében, hogy legyenek ikonjai és azokat tisztelje? Nem önmagáért a képtiszteletért.

Az ikon elsősorban annak a nagy hitigazságnak a kifejeződése, hogy az Isten Fia, a Szent Háromság második Személye, valóságos emberré lett. “Ő a láthatatlan Isten képmása (ikonja)” (Kol 1,15). Láthatóvá, foghatóvá, körülírhatóvá vált, akit ezért képeken lehet ábrázolni. Az emberek megváltását is ezzel a valóságos testével végezte. Erre a mai nap kondákionja is utal: “Az Atyának leírhatatlan Igéje, Tőled Isten Szülőjétől megtestesülve leíratott, és a beszennyezett képet régi alakjában visszaállítva, az isteni szépséggel egyesítette. Vallomást téve az üdvözülésrol, cselekedetben és szóban ábrázoljuk azt”. Mivel tehát Krisztusnak valóságos emberi teste volt, Ő igazi emberként élt a földön, akit lehet és szabad képeken ábrázolni. Mivel pedig az Üdvözíto Krisztus a megtestesülés által ember lett és nem más élolény, ezért a 692-ben tartott Trulloszi Zsinat úgy rendelkezett, hogy csakis ember alakjában szabad Őt ábrázolni. A keleti egyház ezt a rendelkezést hűségesen betartja, ezért nem találunk az ikonokon egyéb – pl. bárány – formájában megfestett Krisztus-ábrázolást.

Az Ikon másodsorban állandó megemlékezés Jézus Krisztus megváltó tetteire és ezen keresztül Isten emberek irántiszeretetére. A Szent Kép állandó alkalom arra, hogy az ember hálát adjon Istennek. A szentek képei az emberek elé állítják a szentek tetteit is. A szentek nem csak énekelték: “munkáljuk is az üdvösséget!”, hanem amit tudtak, meg is tettek érte, így lettek szentek. Ezzel példást adnak minden nemzedéknek és buzdítanak bennünket mindenkor az ő követésükre. Ámin.

Húshagyó szombatra (Jn 5,24-30)

Húshagyó szombaton, az Egyház arra szólít fel bennünket, hogy ünnepélyesen emlékezzünk meg mindazokról, “akik a feltámadás és az örök élet reményében hunytak el”. Az Egyház kiemelkedő napja ez, amikor elhunyt tagjaiért imádkozik. Ahhoz, hogy megértsük, mi is az értelme a nagyböjt és a halottakért intézett imádság közti kapcsolatnak, emlékeztetnünk kell rá, hogy a kereszténység a szeretet vallása. Mert, bizony, valljuk be önmagunk előtt, hogy szeretni nem könnyű dolog… önmagában véve, az emberben nincsen sok szeretni való. Mégis, Krisztus az Ő tanítványainak nem az egyéni üdvösség tanát hagyta, hanem egy új parancsot: hogy szeressék egymást, majd hozzátette: “Erről ismernek meg benneteket, hogy tanítványaim vagytok: hogy szeretitek egymást”: A szeretet tehát az Egyház alapja, az élete, mivel az Egyház – Antióchiai Szent Ignác szavai szerint – “hit és szeretet egység”. De keresztény értelemben, mi a szeretet. Semmiképpen sem érzelem. Az érzelmeink tőlünk független dolgok, melyek akaratunktól függetlenül alakulnak ki bennünk, ezért az ember nem is lehet úr az érzelmei fölött. Ha pedig nem úr fölöttük, akkor nem is parancsolhatóak meg, ebből a szempontból nem is erény az érzelmi szeretet. “Ezt a pogányok is megteszik” – mondta Jézus. A keresztény szeretet tehát nem az érzelmekben, hanem az akaratban székel. Szeretni pedig nem más, mint embertársamnak jót akarni. Akarata fölött pedig – ha korlátozott értelemben is, a befolyásoló tényezők miatt – mindenki szabadon rendelkezik, tehát parancsolható dolog és ha megteszem, akkor keresztény erényről beszélünk. Ez a szeretet pedig nem feltétlenül szól a kellemesről, hiszen ahogy Aranyszájú Szent János atyánk is tanítja (példázat az orvosi szikéről és a gennyes sebről).

A bűn mindig szeretethiány (Szt. Ágoston), Isten szeretetének a hiánya, ennélfogva elkülönülés, elszigetelődés, azaz olyan állapot, ahol mindenki, mindenki ellen harcol. A Krisztus által adott új élet, amelyet az Egyház közvetít nekünk, mindenek előtt olyan élet, amely kibékít, “egységbe gyűjti össze mindazokat, akik szanaszét szóródtak”, és helyre állítja a bűn által porrá zúzott szeretetet. De hogyan kezdhetünk visszafordulni Isten felé és kibékülni vele, és ha már önmagunkban nem tértünk vissza a szeretet egyetlen és új parancsához? A halottakért végzett imádság lényegileg fejezi ki azt, hogy az Egyház nem más, mint szeretet! Azt kérjük Istentől, hogy emlékezzen meg azokról, akikről mi emlékezünk meg, mi pedig azért emlékezünk meg róluk, mert szeretjük őket. Amikor értük imádkozunk, találkozunk velük Krisztusban, aki a Szeretet és aki – mivel Ő a szeretet – legyőzte a halált, az elszigeteltség és elkülönülés utolsó bástyáját.

Krisztusban nincsenek sem élok, sem holtak, mert mindnyájan élnek Benne. Ő az Élet és ez az Élet az ember Világossága. Ha Krisztust szeretjük, akkor mindazokat szeretjük, akik benne vannak, és amikor mindazokat szeretjük, akik Benne vannak, akkor Krisztust szeretjük. Így szól az Egyház törvénye és az arra ösztönzi, hogy egészen természetszerűleg imádkozzon az elhunytakért. Valóban a Krisztusban lévő szeretetünk őrzi meg őket éloknek, mert “Krisztusban” tartja meg őket. Mennyire távol vagyunk itt azoknak a nyugati keresztényeknek a felfogásától, akik a halottakért végzett imádságot “érdemek” és “beszámítások” jogászias tanára szűkítik le (katolikusok), vagy akik egyszerűen elvetik azt (protestáns felekezetek), mint haszontalant. A halottakért húshagyó szombaton végzett nagy virrasztás szolgál modelljéül az összes többi halotti megemlékezésnek, melyeket a nagyböjt második és negyedik szombatján ünnepelünk. Ámin.

Fil 4, 1-9

Krisztusban kedves Testvéreim!

Ökumenikus hetünk utolsó napjához érkezvén, az örömre, az ünneplésre, a hálaadásra kaptunk meghívást.

Szent Pál Apostol elmondja, hogy mennyire vágyakozik a testvérei után. A filippi testvérek, Pál Apostol öröme, koszorúja. A koszorú győzelmi jel, jutalom, azért, hogy Pál nem futott hiába, nem fáradt hiába, hanem Isten előtt egykor majd dicsekedni fog velük. Kéri a testvéreket, hogy álljanak helyt az Úrban.

Evódia és Szinthiké, ez a két asszony, valószínűleg jelen volt a gyülekezet megalakulásánál, midőn Pál Filippibe érkezett, és talán ezért nem közömbös ennek a két asszonynak a rendezetlen viszonya és ki akarja őket egymással békíteni. Mintha csak rólunk lenne szó: különböző felekezetekről… Pál mindkettőt megérinti. Nem hibáztatja egyiket sem jobban, mint a másikat, hiszen ha a kettő közül csak az egyik lenne a hibás, még akkor is terheli a hibátlan felet is a felelősség, amíg a béke köztük helyre nem áll. Pál figyelmezteti őket, hogy a megbékélést nem emberi erőfeszítéssel lehet elérni, hanem az által, hogy akaratukat mindketten alárendelik az Úrnak. Ezenkívül a békéltetés szolgálatába bevon még egy harmadik személyt is, hiszen az intelem Pál szerint talán nem is elégséges, hanem szükség van egy harmadik személy békességszerző munkájára is.

A syzygos szó értelmezésénél talán akkor járunk el helyesen, ha itt egy valóságos személyre gondolunk. Ez a szó pedig igatársat jelent, tehát a békéltetés szolgálatának igahúzásában a társat. Ebbe vonja bele Kelement, a többi munkatársakkal együtt, akikről azt írja, hogy szolgálatukért nevük föl van írva az élet könyvébe.

Pál a gyülekezetet a továbbiakban felhívja, hogy mindenkor örüljön. Hogyan értsük ezt a felhívást? Megelégedhetünk-e azzal az általános magyarázattal, hogy a keresztény ember jellemvonása, élete minden helyzetében az örvendezés? Vajon lehetséges-e az, hogy a keresztény ember mindenkor örüljön? Azt gondolom, hogy nem adhatunk ennek a versnek egy ilyen általános értelmezést, hiszen Pál a 2,22-ben ezt írja: “szomorúság ne jöjjön szomorúságra”. e vers szerint Pál életében sokszor szomorkodott… És ez a szomorkodó ember hívja fel arra a gyülekezetet, hogy mindenkor örüljenek! Tehát akkor járunk helyes úton, ha a mindenkor való örvendezést így értjük: a bánat, a szomorúság az Úrban mindig legyőzhető. Ez az öröm, egy paradox öröm. Isten kegyelme által való legyőzése a szomorúságnak. Ezt jelenti ez az ige: “Szomorkodók, noha mindig örvendezok” (2Kor 6,10).

Az Úrban való öröm azt is jelenti, hogy az ember a szomorúságot legyőző örömre a maga erejéből nem képes. Az Úr a forrása ennek az örömnek. A megváltás öröme ez az öröm. A Szent Lélek gyümölcse ez az öröm (Gal 5,22).

A következőkben leírja az Apostol az öröm következményeit. Az első gyümölcse az örömnek a mindenki iránt megnyilvánuló szelídség. Ez az indulat független a körülöttünk lévők magatartásától, nem annak függvénye, hanem a Krisztus követésében az Ő irántunk tanúsított szeretetének a továbbadása. Aki telve van örömmel, szívesen okoz másoknak is örömöt. Szívesen lemond igényeiről és jogairól. Bengel mondja e helyhez: “Gaudium in Domino parit veram aeqitatem” (Az Úrban való öröm igaz egyenlőséget szül). az egyetemes kereszténységnek abban is szolgáló közösségnek kell lennie, hogy mindenkire békességet kell árasítania. Minél inkább másoké, annál bővelkedőbben a magáé. Nincs öröm a szűkös önzésben. A szelídség minden keserűségtől és keménységtől szabad, megértő jóság.

Aztán az öröm másik következménye az, hogy nem aggodalmaskodik: imádságában az életet, annak minden dolgával együtt rábízza Istenre. Amire a gyülekezetnek szüksége van, azt Isten számára gazdagon elkészítette s az elkészített ajándékot imádságban mindig elkérheti. És amikor ezt teszi, mindig hálával gondoljon azokra az ajándékokra, melyeket Isten számára már megadott. Aggodalmaskodni ezt jelenti: az embernek magában szenvedni, magáról gondoskodni akarni. Hálát adni ezt jelenti: a dicsőséget mindenben Istennek adni, gondjainkat Reá vetni.

Az Örvendezo életnek adja Isten a maga békességét, mely minden értelmet felül halad s megőrzi a szíveket és gondolatokat a Krisztus Jézusban. Isten békessége megőrző hatalom. Azt munkálja, hogy a mi nyugtalan, ingadozó szívünk, mely könnyen megrémül, Krisztus Jézusban marad, az Ő világosságában, szeretetében. Isten békessége vigyáz a mi gondolatainkra. A szó itt nem elméleti gondolkozást jelent, hanem gyakorlatit. Jelenti terveinket, elgondolásainkat. Életünkre nézve milyen fontos, hogy terveink és elgondolásaink Krisztusban maradjanak és benne Isten gondolatai szerint irányuljanak. Az Ő békessége felül halad minden értelmet. Az ember az ő életét, nagyon sokszor csak azon események által hajlandó irányítani, melyeket megértett, pedig Isten gondoskodása messze felül van azon, amit képesek vagyunk értelmünkkel felfogni.

Aztán a nyolcadik és a kilencedik versekben olyan erényeket sorol fel az Apostol, melyek nem tipikusan egyházi, hanem világi erények. Azt tanítja, hogy a keresztény ember is cselekedje ezeket, neki is respektálnia kell azt, ami ebben a világban igaz és jó. A világ többé-kevésbé tudja, hogy mi a jó, és a keresztény embernek ezt szintén tudnia kell, de egy tökéletesebb formában. A világ az Isten népe előtt nem hullik szét profán és szent életkörre, hanem mindabban ami a világban jó és igaz, Isten gyermeke Krisztus ajándékát látja és a jó cselekedetekben Krisztusnak engedelmeskedik. Testvéreink szolgálatához az is hozzátartozik, hogy a keresztény embernek a világban minden jó iránt nyitottnak kell lennie. A békesség Istene nekünk nem úgy ad békességet, hogy kivesz a világból, hanem úgy, hogy benne szolgálni küld. Szolgálni, mely szolgálatról ezt írja nekünk a Zsoltáros:

“Ujjongjatok Istennek, minden földek,

Örvendezve szolgáljátok az Urat,

Járuljatok elé lelkendezve!

Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten:

Ő alkotott minket és az övéi vagyunk

Az ő népe s az ő legelőjének nyája.

Lépjetek be kapuiba hálaadással,

Udvaraiba magasztalással;

Áldjátok őt, dicsérjétek nevét.

Mert jó az Úr, örökké tart kegyelme,

Nemzedékről nemzedékre hűsége.” Ámin!

© A miskolci Szent Háromság magyar ortodox templom

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra