A miskolci Szent Háromság templom

Uglyai Szent Jób élete

Uglyai Jób

Boldog Uglyai Jób atyánk 1902. május 18-án születetett Kárpátalján, a huszti járás Iza községében, a tiszteletre méltó Georgij Kundrja és Anna Magyar családjában. A keresztségben az Ioann (János) nevet kapta. Három fiú és három leánytestvére volt. Születésének ideje egybeesett az ortodoxia újjászületésével a Kárpátalja területén. Gyermekkora óta testvérével együtt figyelemmel kísérte az ortodox mozgalmat, amelyet a hatalom szigorú eszközökkel próbált visszaszorítani. Kárpátalja akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. A Monarchia hivatalos vallása a katolikus volt, és azok a ruszin emberek, akik őseik hitét, az ortodoxiát akarták követni, üldöztetést szenvedtek el emiatt. Az atya, gyermekkorában szemtanúja lehetett azoknak a hatalom által véghez vitt igazságtalanságoknak, amelyek népének fiait érték. Így gyökerezett meg benne kiskorától fogva a Krisztus iránti szeretet; ez az Istenben való mélységes hit éltette, ezzel lélegzett, ezt sugározta ki magából.

A szerzetesi élet iránti vágyódása már kisgyermek korában megfogalmazódott benne. Isten úgy rendelte, hogy felnőtt korában szerzetespap lett belőle. Elmondása szerint, 1914-ben Máramarosszigetről Iza községbe jött Amfilohij szerzetespap, azért, hogy ortodox istentiszteleteket tartson szerte a Kárpátalján. Ott tartózkodása idején folyamatosan szembe kellett nézni a hatóságok zaklatásaival, sőt kénytelen volt elrejtőzni előlük. A jószándékú Kundrja család tanyáján talált magának menedéket. A jövőbeli szerzetes, testvérével együtt, ételt hordott neki. Amfilohij atya nagyon sovány volt a sok megpróbáltatás és lemondás miatt, de szinte sugárzott belőle a szentség. Valamiféle szent erőt sugárzott a mellkasán lévő nagy méretű kereszt is. A gyerekek lélegzetüket visszafojtva csodálták ezt a keresztet. Mindkettőjük számára a világ legcsodálatosabb dolgának tűnt.

keresztEzt a keresztet a két testvér visszatarthatatlan erővel meg akarta csókolni, és egyszer, összeszedve a bátorságukat, azt kérték Amfilohij atyától, hogy engedje ezt meg nekik. A válasz igencsak meglepte a fiúkat. Krisztus hitvallója azt mondta nekik, hogy ez nem egy egyszerű kereszt, és annak, aki azt megcsókolja, szerzetessé kell válnia. A testvérek egész éjszaka virrasztottak, gyermeki lelkük izzott a csodálatos kereszt mennyei szépségének látványától, és a lelkükben ébredező vágytól, hogy további életüket Istennek szenteljék. Reggelre mindkét testvér elmondta a döntését, és mindketten megcsókolták a keresztet. Így zajlott le életük legnagyobb választása: később mindkettőjükből szerzetespap lett.

János a nyolcosztályos népiskolát szülőfalujában járta ki, majd 1920-ban gazdálkodói tanfolyamot végzett. 1924-25-ben a csehszlovák hadseregben szolgált Nagymihályban (Michalovce, ma Szlovákia).

Az 1920-as években az áthoszi Szent Panteleimon orosz monostorban jelentős számban éltek ruszinok (kárpátoroszok). Katonai szolgálata letöltése után Ioann is elindult a Szent Hegyre. Azonban a monostorba való felvételét megtagadták. Ennek fő oka a görög kormány politikája volt, amelynek célja az volt, hogy Áthoszt teljesen görög jellegűvé tegyék. 1926. szeptember 10-én Görögország elfogadta azt a törvényt, mely szerint minden szerzetes, nemzeti hovatartozásától függetlenül, görög állampolgárnak minősül. A törvény mögöttes szándéka az volt, hogy ne lehessen felvenni az áthoszi monostorokba görög állampolgársággal nem rendelkező személyeket. Erre való hivatkozással a görögök megtagadhatták a vízum és útlevél kiállítását más nemzetiségűek számára. Ezt követően Ioann még egyszer megpróbált bejutni a Szent Hegyre, de ez a kísérlete is kudarccal végződött. Ebben az időszakban Iza községben már működött a Szent Miklós férfi monostor, ahol Ioann 1928-ban teológiai tanulmányokat folytatott. Ő és néhány barátja elhatározta, hogy Huszt közelében – Gorodilovóban – építenek egy monostort. 1930-ban Ioann Kundrja, Vaszilij Orosz, Pantelejmon (Kundjra) szerzetespap és mások, az Izában lévő saját telkükért cserébe vásároltak egy kis területet Gorodilovóban.

Ez építkezés nagy erőfeszítéseket igényelt, de a fiatalemberek nem iradtak vissza semmiféle nehézségtől. Kibírták a sok éven át tartó üldözést, és semmi nem tántoríthatta el őket az Úrhoz vezető úttól.

Örömmel építették az új monostort, annak ellenére, hogy ez óriási erőfeszítésekkel járt, mivel még út sem volt kiépítve az építkezés helyszínéhez.

Ez az alapítókra jellemző fiatalos lelkület örökké megmaradt ezen a helyen, és a mai napig jellemző a monostor szellemére.

A Szentháromság nevére szentelt szkítiben (remeteségben), Serafim Jovanović prizreni püspök, a kárpátaljai ruszin ortodoxok akkori főpásztora áldásával, már az első évben felépült egy kápolna és a szerzetesi lakrész. Így kezdődött el a monostor története. A remeteség első vezetője Alekszij Kabaljuk arhimandrita lett, akit az Ukrán Ortodox Egyház 2001-ben szentté avatott. Azután a remeteség vezetését Amfilohij (Keminy) archimandrita vette át.

Ioann novíciust a jóság és az egyszerűség jellemezte. Alázatosan, munkaszeretően élt, másoknak példát mutatva. Jól jöttek gazdálkodási ismeretei, főleg a szőlőtermesztés terén szerzett tapasztalatai. A szerzetesek méhészettel és állattenyésztéssel foglalkoztak, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek. Mindezt óriási erőfeszítésekkel. Ezek a munkák valósággal csodaszámba mentek a környéken lakók számára, mivel tevékenységüket a gazdálkodás számára kevésbé alkalmas, magashegyi területeken végezték. Így, imádságban és munkában, bölcs lelki vezetés mellett fejlődött az Istenben való szilárd hitben a későbbi nagy sztárec, Ioann Kundrja lelke.

1938. december 22-én Alekszij archimandrita Jób néven (a szenvedéstűrő igaz Jób tiszteletére) szerzetessé nyírta Ioann Kundrját. Isten kiválasztottja különösen az istentiszteleteket szerette, ezért a remeteségben a templomi szertartások rendjére felügyelt. Számára ez volt az igazi boldogság. Megvalósult hőn áhított, sokéves vágya: szerzetes lett belőle, akinek lelkét megédesítette a Istennek végzett mindennapos szolgálata. El sem tudta képzelni, hogy nemsokára borzalmas idők köszöntenek rá, amikor is évekre el lesz szakítva az Isten szolgálatától.

Jób atya számára 1939-ben kezdődtek el a megpróbáltatások, amikor a Kárpátalját visszafoglalták a magyar csapatok. Számára, a ruszin ortodox szerzetes számára ez a hatalom idegen volt, ezen kívül fennállt annak a veszélye, hogy az ortodox szerzeteseket is besorozzák a hadseregbe, és bevetik a Szovjetunió elleni háborúban. Sok más emberrel együtt a Kárpátokon át elindult a Szovjetunióba, ahol őt és sok más társát mint „kémet” 25 év fegyházbüntetésre ítélték, melyet lágerben kellett letöltenie. Jób atyát lágerből lágerbe vitték, egy ideig volt Vorkutában, azután Kolimán és Norilszkban is.

Erről a nehéz időszakról évekkel később nem egyszer beszélt lelki gyermekeinek. Nina Szoboleva szavait idézzük, aki így mondta el a sztáreccel történt eseményeket:

„Gondoltam egyet, felkerekedek, Oroszországba megyek az én orosz keresztény testvéreimhez. Egyszerű öltözéket öltöttem magamra. Fogtam egy vászon hátitáskát, beletettem az Evangéliumot, egy kis kenyeret, sót, a bögrémet, és rajta. Hol gyalog mentem, hol meg felkéredzkedtem valamilyen járműre. Sikeresen átléptem Lengyelország határát. Átmentem Lengyelországon, az Úr mindig megvédett. Végre megérkeztem Szovjet-Oroszország határához. Álhat1939-et írtunk, alaposan imádkoztam, és átléptem a Szovjetunió határát. Egyenesen a határőrséggel találtam szemben magam. Nekem rontott egy juhászkutya, én pedig megvédtem magamat egy bot segítségével. Egyszer csak hallom a gépfegyverek töltésének hangját. Ordítanak nekem.
– Feküdj! – Lefeküdtem, elhívták a juhászkutyát. Megmotoztak. Azt mondtam nekik örömbe sírva:

-Édes testvéreim! Én a kárpátaljai ruszról jövök! Majdnem végig gyalog. Végre az Úr elvezetett a Szent Oroszországba. Megcsókoltam a földet. Hallgatnak. Az arcuk mintha kővé dermedt volna.

Aztán a vezetőjük azt mondta:

-Állj fel! Elviszünk a parancsnokságra, ott majd kiderítik miféle madár vagy te. A parancsnokságon rögtön rám lett mondva, hogy valamilyen külföldi felderítő szolgálat kéme vagyok, és elvittek a városba az NKVD börtönébe. Ott ráállítottak a „szalagra”. Ez folytonos, szünet nélküli kihallgatást jelentett. A nyomozók váltakoztak, én meg ugyanaz maradtam. Hét teljes napig alvás és evés nélkül voltam, nem volt szabad visszamennem a cellámba sem. Nem hagytak ülni, és nagyon kegyetlenül megvertek. Félájult állapotban voltam, többször elveszítettem az eszméletemet és összeestem. Akkor jéghideg vízzel öntöttek le, és szalmiákszeszt tartottak az orrom alá. Azt követelték tőlem, hogy valljam be, melyik ország kéme vagyok. Kiszáradt szájjal, szétvert ajkakkal, nyelvem mint a reszelő, rekedt hangon mondtam a nyomozónak:

– Én egyszerű szerzetes vagyok, orosz testvéreimhez jöttem. Én ruszin vagyok. Kárpátaljáról jöttem. A nyomozó kifulladt. Szemem előtt a kéz, amelyben pisztoly van.

– Valld be, gazember! Utoljára mondom: Lelőlek mint egy kutyát! Háromig számolok. 1, 2, 3.. és pisztolya tusával fejbevágott.

Ügyemet három NKVD-s tiszt tárgyalta. A tárgyalás 7 percig tartott. Ítélet: 15 év kémkedésért, 5 év ráadás a vallásosságért, és 5 év száműzetés. Összesen: 25 év. Nina Szobolevának mesélt Sztárec a büntetés letöltésének helyéhez vezető út megpróbáltatásairól.

Vajon hányan maradtak életben a 40-50 ezer ruszin, „kém és diverzáns” közül? Most már senki nem válaszol ezekre a kérdésekre. A bűncselekmény megtörtént, és az Úr ítélőszéke előtt a bűnösöknek felelniük kell majd gonosztetteikért.

A büntetés végrehajtásának helyszínéig történő utazás hosszú és gyötrelmes volt. Az utazás megkezdéséig egy szétrombolt monostorban tartottak bennünket.

Az őrparancsnoka kérdezősködött, hogy hogyan szokás szerzeteseket temetni, hogyan temethették az igumenyját, raknak-e a koporsóba arany keresztes, és ha igen, hányat?

Egy este kivezették a közös cellából és egy sötét pincehelyiségbe lökték, ahol nem volt fény, de patkány annál inkább.

Iov Atya imádkozott, már nem reménykedve, hogy kikerül ebből a pincéből, félt, hogy rá ne lépjen egy patkányra. Tudta, hogy a visításra rengetegen nekirontanának, és nem volna lehetősége megvédenie magát.

Nem is tudtam, mennyi idő telt el. Egyszer csak kinyílik az ajtó: „Gyere ki’” Hajnalodott.

Bevezették egy helyiségbe, amelynek padlóján görcsbe rándulva az őrparancsnok feküdt, akit megtámadott a fekete nyavalya. A parancsnok azt gondolta, hogy az igumenyja koporsójában arany keresztek vannak eltemetve, így éjjel kivezette a rabokat és megparancsolta, hogy tárják fel a sírt. Engedelmeskedtek, kitárták a koporsót, de annak szétverését megtagadták. Mindenki megtagadta. És akkor a parancsnok hangosan megütötte az egyik rabot lapátja nyelével, és beleugrott a sírba, hogy saját maga verje szét a koporsót. Ekkor törtek rá a görcsök, mintha nyavalyatörés érte volna.

Nagy neheze kiráncigálták a gödörből, de a felszínen is kínozta őt valami, úgy, hogy hallani lehetett a csontok recsegését.

Akkor jutott eszébe mindenkinek a bezárt szerzetes. Elővezették, és ráparancsoltak, hogy szabadítsa meg a parancsnokot a görcsöktől.

Keresztet vetve, Iov Atya így válaszolt: „az Isten büntette meg, itt én tehetetlen vagyok”.

Estére a parancsnok meghalt. Jób atya a lágerben töltött éveiről rokonainak is mesélt. Emlékei szerint különösen nehéz a Norilszki táborban volt, a Második Világháború idején. A hazának szüksége volt jó minőségű acélötvözetből készült tankokra, ezért rengeteg szovjet száműzött rabot átvezényeltek más táborokból Norilszkba. A norilszki tábor egy ritka fém lelőhelyén volt található. Ez a fém tette lehetővé a tankok páncélzatának gyártásához szükséges szuperszilárd öntvények gyártását.

A foglyok itt még nagyobb szenvedéseknek voltak kitéve, mint korábban. Norilszk klímája rendkívüli zordságával túltesz más, Távoli Északra jellemző tájakon. Ez a hely, dél-nyugatról észak- keletre húzódott két párhuzamos hegylánc között. Ezért hívták ezt a helyet „Norilszki-cső”-nek. A dél-keleti szél, bekerülve a hegyek közé óriási sebességűvé és erejűvé vált. Télen gyakorlatilag folyamatosan fúj az orkán erejű szél, ami az amúgy is kemény ,fagyos időjárást elviselhetetlenné teszi.

Sztarec emlékei szerint, az emberek a bányába libasorban mentek, mindenkinek a hóna alatt volt egy, mindenkit összefogó kötél, amelybe mindenki erősen kapaszkodott. Aki egy pillanatra is elengedte a kötelet, azt szinte azonnal elvitte az orkán erejű, jeges szél és az ember gyorsan megfagyott a tundrában.

Azonban nem ez volt a legfélelmetesebb- a halálra fagyást mindenki könnyű, boldog, szenvedéstől való szabadulásnak vélte. Sokkal félelmetesebb volt az éhezést. A háború kitörése után az amúgy is szegényes étkeztetés majdnem megszűnt, mivel minden élelmet a frontra küldtek. Sztarec emlékezett, hogy egyszer az örökfagyból előhúzott ismeretlen állattól származó ősrégi csupasz, hús nélküli csontot, éhségük csökkentésére felváltva nyalogatták.

A lágerben Iov Atya a saját ételadagját az ott büntetésüket letöltő gyermekeknek osztotta szét. A parancsnok megharagudott ezért, és azt mondta neki: „veled majd reggel foglalkozok!” Parancsára a szerzetest reggelig egy szoros pincehelyiségbe zárták be. A helyiség olyan kicsi volt, hogy a benne lévő ágyszerűségen csak félig lehetett feküdni. A plafonról csöpögött a víz, lent minden tiszta víz volt.

Sztarec folyamatosan imádkozott a Krisztushoz, a Szűz Anyához és a Nikolaj Szvjatitel (Szentelő)-höz. Nem emlékszik, mennyi idő telt el: egy, két, három nap? Egyszer csak meghallotta, hogy fent jár valaki és csörömpöl a kulcsokkal. Kinyílt az ajtó és a börtön vezetője megkérdezte: Ki van ott olyan sovány? Batyuska akkor a magassága mellett 45 kg-os volt. Erre azt válaszolt hogy a parancsnok azt mondta, hogy majd ő dönt felőle. Akkor a következő döbbenetes bejelentés következett: „Gyere ki! A parancsnok meghalt.” Ez a vezető, aki kiszabadította Sztarecet, könnyű munkát adott neki, és így ő továbbra is tudott segíteni a gyermekeknek. Milyen körülmények között halt meg az ember, aki a pusztulását kívánta? Sztarec ezt soha sem tudta meg.

Ilyen szörnyű megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie Iov szerzetesnek. Szenvedései azonosak volt azokkal, amelyeket a sokat szenvedett –hosszantűrő- Szent Iov élt át, akinek a nevét Sztarec is viselte. Sajnos, megpróbáltatásainak ezzel még nem volt vége.

Átélve a rendkívüli hideg 1941-42-es telet, amikor még Moszkva térségében is -50 fokos fagyok voltak, nem is beszélve a távoli Északról, Sztarec cseh állampolgár lévén, 1942-ben át lett irányítva Ludvig Szvoboda ezredes seregébe. A tüzérséghez osztották be, de mivel nem volt hajlandó emberekre lőni, ráparancsoltak, hogy hordja a lőszer.

A háború után egy ideig a Cseh Nagykövetséget őrizte Moszkvában. 1945-ben Iov Atya visszatért saját monostorába. 1945 november 14-én, Nesztor (Szidurjuk) Munkács-Ungvár Érekének írt levelében,

Alekszij (Kabaljuk) Arhimandrita az alábbi kérését fogalmazta meg: „Kérem ierodiákonussá szentelni Iov (Kundjra) Atyát, aki a helyettesem a Gorodilovoi Monostorban.” Az érsek 1945 november 16-án eleget tett a kérésnek. 1945 december 10-én a Gorodilovoi testvérek már arra kérték az Érseket, hogy Iov Atyát szerzetespappá szentelje. A szentelés 1946 április 7-én megtörtént, és a monostori gyűlésen a testvérek a Monostor Vezetőkévé (Nasztojátel) választották őt.Iov A. vezetése alatt a monostor bővült és megerősödött. A szerzetesek megépítették az ebédlőt (trapeznaja), a lakórészt, a konyhát. 1947-ben Jób atya az egyház szolgálatában tanúsított érdemeiért igumeni címet kapott. Efrem (Molnár) archimadrita, aki jól ismerte Jób atyát, az alábbiak szerint írta le tevékenységét: a monostor vezetőjeként az 1946-58 közötti időszakban példamutató volt a szerzetesek és a világi emberek számára. Jób atya soha nem folyamodott adminisztratív rendelkezésekhez. Minden nap Liturgiát szolgált, és a testvéri ebéd befejeztével közölte a testvérekkel a napi feladatokat, majd ő maga is csatlakozott a munkákhoz. Az emberi tulajdonságokból rá a munkaszeretet, az emberek közötti viszonyokban tanúsított egyszerűség, jószívűség, és a megbékülés volt a jellemző.

A gorodilovoi látnokról és csodatevő szerzetesről egyre szélesebb körben terjedt a hír a Kárpátalján (ezt a megnevezést a táj 1946 után kapta meg). Minden betegséggel, bajjal és szomorúsággal az emberek mentek a jámbor és jóságos Úr kiválasztottjához.

Példamutató az eset, amely egy izai lakossal, Dimitri Petrovics Pliszkával történt, akinek a fronton súlyos lövés érte a fejét: a golyó átlőtte a koponyát a bal szeme fölött, megállva közvetlenül az agyvelő mellett. Fél évig egyik kórházból a másikba küldték. Nem tudott beszélni, így a kereszt-és vezetékneve a kézfejére volt felírva. Újra megkellett tanulnia járni és beszélni. Miután kijött a kórházból, továbbra is szenvedett a sérülés következményeitől, gyakran elvesztette az eszméletét. Egyszer lisztet hozott a molnártól, elveszítette az eszméletét, belesett a folyóba és a balesetet csak csodával határos módon élte túl. Ez a jóember a háború után Iov Sztarechoz fordult segítségért. Három hétig dolgozott a monostorban az Úr dicsőségéért, segített begyűjteni az almát. Sztarec azt mondta neki, hogy ezt a keresztet még egy ideig az Úr akarata szerint viselnie kell. Megjósolta, hogy az öregség közeledtével az Úr elveszi tőle ezt a (iszkusenyie), és még sokáig fog élni. Dimitri Pliszka megvigasztalódott, és hitt Sztarecnek. Sztarec imáinak köszönhetően súlyos sérüléseiből 17 év múlva meggyógyult olyannyira, hogy a munkában még a fiatalokat is megelőzte. Dimitri nemcsak hogy magas öregkort élt meg, de a XXI. század elején Iza legidősebb lakosa volt, 93 éves korában hunyt el.

A lélekápolás különös adományainak- amelyet a Szent az Úrtól kapott- híre, sok más távoli vidékeken élő embert vonzott hozzá. 1950-ben Makarij (Okszijuk) lvovi, ternopoli és munkács- ungvári érsek megbízta a sztarecet, hogy a gorodilovoi monostor mellett lássa el a munkácsi Szent Miklós monostor szerzetesi közösségének lelki atyai tisztét is. A munkácsi monostort 1947-ben adták vissza az ortodox híveknek.1951-ben Munkács és Ungvár új érseke, Ilarion, más megbízást adott Jób atyának: kinevezi őt Veljátyin község templomának parochusává, illetve a Kárpátalja esperesévé. Az új megbízatás kötelező bejegyzéssel járt az egyházügyi hivatal Orosz Ortodox Egyházat felügyelő megbízottjánál. Ennek a kinevezésnek köszönhetően, a sztarec a főpap és az egyházmegye titkára után a legbefolyásosabb személlyé vált az egész Egyházmegyében. Azonban még magasabb fokra a lelki tekintélye emelkedett. Most még több lehetőséget kapott segíteni az embereknek. Ezzel a lehetőségével élt is Iov Atya, nem sajnálva erejét. Nemsokára már az egész Kárpátalja a csodálatos önfeláldozóról beszélt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Tovább az eszköztárra