A miskolci Szent Háromság templom

Teológiai írások, fordítások

Az angyalok,

mint Istent szolgáló szellemek a teremtésben és üdvösségünk történetében

SynaxisAngelsBevezetés. Az üdvtörtént tanúsága szerint – kezdve a paradicsomi kiűzetéstől, egészen a Jelenések Könyvének a végéig – léteznek teremtett, tisztán szellemi lények, akiknek működése megtapasztalható az ember életében. Az Egyháznak azt a szilárd meggyőződését, amely szerint ezek a tisztán szellemi lények Isten teremtményei és a transzcendens világhoz tartoznak, Dialógus Szent Gergely (+604) római püspök, így fejezte ki: „Az angyalok létezését tanúsítja, a Szent Írás szinte minden lapja”. Ennek ellenére, sokan kételkedtek az angyalok létében, mások pedig, eltúlozták szerepüket (nagyjából korunkban is ez a két szélsőséges tendencia figyelhető meg). A zsidó szadduceusok tagadták az angyalok létét, a különféle gnosztikus irányzatok pedig, eltúlozták jelentőségüket, ill. őket nem megillető tulajdonságokkal ruházták fel az angyalokat. A legkomolyabb támadást az angeológiának, az újkori racionalizmustól kellett elszenvednie, amely a XVII. századtól kezdve a protestáns teológiában, ill. később – sajnos – másutt is megjelent. Manapság, amikor a vallási párbeszédek idejét éljük, és folytonosan hangoztatjuk, hogy azokat a teológiai szempontokat emeljük ki, amelyek összekötnek bennünket, talán nem haszontalan azokra a kérdésekre is vetni egy szempillantást – természetesen a teljesség igénye nélkül –, amelyek elválasztanak bennünket egymástól. Tesszük ezt pedig azért, mert hisszük, hogy valódi, hiteles párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha pontosan meghatározzuk önmagunkat, teológiai álláspontunkat, és egyértelműen meghúzzuk azt a határvonalat, melyen belül lehet és kell mozognunk…

Kitekintés. W.M.L. de Wette (+1849) a racionalista teológia egyik képviselője, abból indul ki, hogy az angyalokkal kapcsolatos elképzelések igen ősiek, megtalálhatóak már az Ószövetség előtti idők vallási hagyományában is. Ebből pedig az következik – folytatja – hogy kérdésessé kell tennünk a bibliai angyalhit eredetiségét és kinyilatkoztatott jellegét. Az angyalhit eredetileg nem az izraelita vallási hagyományból származik, hanem az idegen eredetű mitologikus metafizikából, melyet nem lett volna szabad bevenni a keresztény dogmatikába.

Ezt támasztja alá H. Sthepan is, aki szerint az angyalok a kereszténységet megelőző vallások örökségének tekintendőek. Állítása szerint, az egyik ilyen lehetséges forrás Egyiptom. Annyiban igaza van, hogy itt is előfordulnak „angyalok”, amennyiben valamely istenség követeiként szerepelnek; de sokkal inkább negatív személyek, akik inkább szerencsétlenséget zúdítanak az ember fejére, és akik ellen – ezt elkerülendő – varázslással lehet védekezni. Ezek az „angyalok” nagyobbrészt alacsonyabb rendű istenségek, akik az alvilágban a halotti szellemeken uralkodnak és az emberiség rosszakarói. Léteznek jó akaratú szellemek is, bár ezek ritkák és csekély hatalommal bírnak. Egyiptomban tehát sokkal inkább beszélhetünk démonhitről, mint jó akaratú angyalokról. A hasonlóság csak felszínes és közel sem elegendő annak az igazolására, hogy a Szent Írás ageológiáját, az egyiptomi „angeológiára” kellene visszavezetni.

Hasonló a helyzet Asszíriával és Babilonnal is, hiszen az angyalok itt is nagyrészt úgy jelennek meg, mint az emberre veszélyes természeti erők megszemélyesítői, akik az alvilág alakjaiként szerepelnek az istenek körében, az egyiptomi halotti szellemekhez hasonlóan. Itt is léteznek védő szellemek, de szintén sokkal kisebb számban és csekélyebb hatékonysággal.

A legnagyobb jelentőséget a perzsa vallásnak szokták tulajdonítani, mondván, hogy ennek dualista világ-felfogásában kell keresnünk, jó és a rossz, az Isten és az ördög bibliai ellentétének a hátterét. Egy platonikus indíttatású pszeudo-arisztotelészi irat – A világról – szerint, Isten trónusát káprázatos udvar veszi körül szolgákkal és őrökkel. Később, ezek az elképzelések hatottak a görög és a római mitológiára, de nem csak az angeológiára és a démonológiára, hanem ezek teodiceáira is.

Ezzel szemben az Ószövetségben, nem leljük meg a perzsa vallás dualizmusát, ami szerint a gonosz Ahriman isten démonaival egyetemben, harcban áll a jó Ahura Mazdával. Ezért mondhatjuk azt, hogy a babiloni fogság előtti Szent Iratok angeológiája és a perzsa vallás között nincs közvetlen kapcsolat. A babiloni fogságtól kezdve – főleg a végidő eseményeit tárgyaló apokaliptikus szövegekben – jelentős bővülés tapasztalható az angyalok világával kapcsolatban, amennyiben itt már az angyalok a tolmács, a próféta szerepét is betöltik, ill. népeket személyesítenek meg (Zak 1,7-6,5; Dán 7,9; 12,1). A zsidó apokrifek angeológiája pedig – a fogság után – már dualisztikus vonásokat is mutat.

A (keresztény) gnoszticizmusra a túlburjánzó angyaltan a jellemző. Az angyalok száma rendkívül megszaporodik, és jelentős szerepet töltenek be a világ dualisztikus eredetének a magyarázatánál. A gnoszticizmus angeológiájára bár hatott a zsidó apokaliptika, mégis, sokkal élesebb – egészen a végsőkig fokozva – a közöttük lévő ellentét. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy-e két szélsőséges birodalom között létrejön egy harmadik is: olyan közvetítő lények, melyek a teremtésben különböző feladatokat látnak el, azon okból, hogy a „legfelsőbb isten” ne szennyezze be magát az anyagvilággal. A teremtés demiurgoszi feladatát, az Eónok, a mennyei és a földi királyok végzik el a „legfelsőbb isten” helyett. A gnosztikusok szerint az angyalok az Istenből emanálnak, és nekik tulajdoníthatjuk az anyagi világot, ill. az ember testének a megalkotását. Maguk a teremtő angyalok – a többi angyalhoz viszonyítva – sokkal alacsonyabb rendűek, és Jézusnak csupán az anyagvilágot létrehozó angyalok fölé sikerült emelkednie. (A demiurgosz, mint legfelsőbb rendező elv, a platóni filozófiában mutatkozik meg a legmarkánsabban. Platón neki tulajdonítja a mindig is létező anyag rendezetlenségébe való rend vitelét. Nem rendelkezik teremtő erővel, feladata csupán annyi, hogy az anyag kaotikus állapotát kozmosszá formálja. Ezt a nézetét átvette Szent Jusztinosz [+164], aki a demiurgoszt azonosította Jahvével.) A gnoszticizmus, a legrészletesebben a sötét angyalok tevékenységét írja le. Éva elcsábítását, és ezzel az emberiség bukását és visszazárását az anyagvilágba, A világ keletkezéséről c. gnosztikus mű, a sötét angyaloknak tulajdonítja. Más apokrif iratok pedig arról számolnak be, hogy hogyan viszik bűnbe a sötét angyalok az emberek leányait. De szó esik még az Archontonok kiűzetéséről is – a magasabb rendű Bölcsesség által – akik aztán kiűzetésük után alacsonyabb rendű ártó angyalokat hoztak létre, melyek mágiával, a bálványimádás és a tévtanok terjesztésével foglalkoztak. Végső soron, a gnosztikusok angeológiája – egy jelentősen megrövidített krisztológiával összekapcsolva – azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy teljesen abszorbeálja és leértékeli az orthodox krisztológiát.

Az angyalvilág-e dualista felfogása azonban nincsen kapcsolatban az Ószövetség angyalképével. Ezért azt kell mondanunk, hogy az Ószövetség angeológiája nem vezethető le a fentebb megemlített vallástörténeti hatásokból és a már tárgyalt vallástörténeti hatásokhoz képest, nagyfokú önállósággal rendelkezik. Az azonban vitathatatlan, hogy sok érintkezési pontot találunk, melyek megértéséhez, az Ószövetséget megelőző hitvilágot kell megvizsgálnunk. Valószínűleg nem tévedünk akkor, ha az angyalok létébe vetett hitet, egy – az Ószövetséget megelőző – őskinyilatkoztatásból származó igazságnak tekintjük.

Manapság inkább az a felvilágosult-racionalista ellenvetés a gyakoribb, amely szerint az angyalokba vetett hit, a tudományosságot megelőző világkép – a mitologikus vallásosság – maradványa, melynek nincsen helye a mai teológiai gondolkodásban. A kopernikuszi világkép elfogadása óta – mondja D.Fr. Strauss (+1874) – a világegyetem egyetlen egy pontján sem tudjuk elhelyezni, a zsidó és a keresztény ókor angyalokkal körülvett isteni trónusát. Hasonlóan vélekedik R. Bultmann is, amikor kijelenti, hogy nem lehet elektromos fényt, rádiót használni, a betegségeket a modern orvostudomány segítségével gyógyítani, ugyanakkor pedig, hinni az Újszövetség szellemeiben és csodáiban. Éppen ezért, a bibliai angyalképzetek mítosztalanítására van szükség. Mivel azonban a bibliai angyalképzetek belső kapcsolatban vannak az egész isteni kinyilatkoztatással, maga a mítosztalanítás, a történeti alapjaitól fosztja meg az igehirdetést, és visszaszorítja azt a szubjektív érintettség belső világába.

Sokan azt a köztes megoldást javasolták – hogy elkerüljék az üdvtörténet radikális elutasításának a veszélyét – hogy nem kiiktatni kell a mítoszokat, hanem értelmezni, vagyis a mítosz által megragadott igazságot újrafogalmazni, miközben annak hermeneutikai horizontja megfelel adott korunk világképének. Az angyalok megtapasztalhatóságának a hátterében egy transzcendens valóságot kell feltételezni, amely bár rendelkezik valamiféle erőtérrel az anyagi világhoz hasonlóan. Ez a transzcendens valóság empirikusan nem érzékelhető, de a transzcendensre nyitott ember számára megtapasztalható (az persze más kérdés, hogy ezen az alapon a bibliai angyalokat már nem tekinthetjük személyes lényeknek).

Ezt a nézetet vallja P. Tillich is, és kifejti – bár kissé költőien megfogalmazva – hogy az angyalok mitologikus neve mögött jónak és rossznak a személyen túli, személy felett álló struktúráit kell érteni. Jóindulatú ill. romboló hatalmakról beszél, amelyek nem egyedi létezők, hanem a személyes létezés szerkezetétől függő léthatalmak, melyek össze vannak fonódva az élet kétértelműségével. Annak a jelei, hogy az ember bele van ágyazódva az egyetemes sorsba. Ezen antropológiai értelmezés szerint, az angyal nem egy konkrét személy, nem egy individuum, hanem eleve az emberrel adott léthatalom, az embert meghaladó dinamika megnyilatkozása. Ez az elképzelés hasonlít R.M. Rilke angyalaihoz, amely szerint az angyalok az ember belső kozmoszának a részesei; bár nála maga az én is feloldódik ebben a belső kozmoszban.

A szubjektív-egzisztencialista G. Gloege képviseletében, már teljesen megszűnik az angyalokba vetett hit, amennyiben ő az angyalokban, az itt-lét megszólíthatóságának a képi kifejeződését látja. Ezek megfelelnek az Istennek tetsző világ szimbólumainak, melyek magukba foglalják a világ hármas tagoltságának a nyomait is: (1) a Teremtő dicsérete; (2) az ember fenntartása és védelme; (3) a világ belső értelmének a beteljesedése. Ebből pedig, az következik, hogy Isten minden teremtménye számára meg van határozva az az idő, amikor angyallá kell válnia.

A fentebb felsorolt próbálkozások, egy pozitivista világkép számára próbálták elfogadhatóvá tenni az angyalok létébe vetett hitet, meglehetősen sajátos módon, hiszen felmerül a kérdés, hogy a látható szándék mögött, nem húzódott-e meg, már kezdettől fogva, az eredeti hittartalom elutasítása. Ezek a törekvések mindenesetre oda vezettek, hogy a teológusok igyekeztek távol tartani magukat az angeológiától, mint egy meghatározhatatlan és körülírhatatlan ingoványos talajtól, amint azt már D.Fr. Schleiermacher (+1834) megállapítja. Véleménye szerint, az angyalok létébe vetett hit, nem mond ellen az istenhívő vallások alapjainak, ám hiányzik a keresztény tanításból. Kiűzik az angyalokat a dogmatikából, de azért fohászkodnak hozzájuk egyénileg és közösségileg egyaránt: lex orandi – lex credendi tökéletes sárba tiprása. G. Ebeling ugyan megállapítja, hogy az angeológia, mind a Szent Írásban, mind a Szent Hagyományban jelentős súllyal bír és ezért megkerülhetetlen, mégis elégségesnek tart csupán annyit megállapítani, hogy léteznek rejtett hatalmak, melyek által Isten int felénk – teológiai értékelésbe azonban nem bocsátkozik.

J. Moltmann szerint az angyalok, egy duális világ keretein belül értelmezendőek, melyben a menny, a földhöz viszonyított transzcendenciát jelöli. Az angyalok Isten potenciái, melyek a kreációban aktualizálódnak. Azonban a platóni ideatanból kölcsönzött ideák birodalma, nem feltételezi az angyalok létét, nélkülük is értelmezhető, az angyalok szerepeltetése inkább nosztalgikus jelleggel bír nála.

W. Pannenberg olyan hatalmakról és erőkről beszél, melyeket a szellem dinamikájának az analógiájára kell elképzelnünk, szerinte az angyalok Krisztus uralmát szolgálják a világban, bár nem foghatóak fel személyes létezőkként.

A döntő ellenáramlatot – evangélikus részről – K. Barth, ill. újabban E. Schlink képviselik. Barth felhívja a figyelmet arra a fontos mozzanatra, hogy a teológiai fejlődés – Schleiermacher óta – a vállvonogatások angyaltanának nevezhető, és a témát, az őt megillető helyre kívánja emelni. Véleménye szerint az angyalok a teremtett mennyei világhoz tartoznak, Istennek szolgálnak, Aki azért alkotta őket, hogy megjelenítsék és tanúskodjanak Urukról. Az emberek számára is fontos szolgálatot tesznek: mint teremtmények, általuk Isten megközelíthető. Schlink az angyalokat Isten személyes teremtményeinek nevezi, akik egyrészt Istent imádják a mennyei liturgiában, másrészt pedig, mint Isten küldöttei játszanak döntő szerepet az üdvtörténetben. Bár kétségtelen – folytatja – hogy az angyalok önállósodása a teológiában és a népi vallásosságban joggal vált kritika tárgyává, nem szabad a keresztény igazságból kiirtani őket. Az angyalok a biztosítékai annak, hogy Isten Országa, már valahol a teremtett világ rendjében, teljességgel megvalósult, és ez a teljességében megvalósult Isten Országa, az ember világát egyre inkább átjárja.

Angyalok az Ószövetségben. Az Ószövetség beszél angyalokról, de nem határozza meg közelebbről természetüket, ill. viszonyukat az Istenhez és az emberekhez. Az angyal (gör. aggeloV) általában küldöttet jelent. Ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy az angyalok az Ószövetségben csupán amolyan kifejezésformák, szólásmódi kellékek lennének, mert az angyalok valóban az ószövetségi ember hitének a tárgyai voltak.

Az angyal – ritkán szerepel többes számban – már az Ószövetségben is, az üdvtörténet fontos eseményeinek a résztvevője. Angyal akadályozza meg Izsák feláldozását (De íme, az Úr angyala /LXX: aggeloV kuriou/ kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Ezt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezedet a gyermekre, és ne árts neki semmit!” [Ter 22, 11-12]); vezeti a népet a kivonuláskor (Felkelt erre Isten angyala, /LXX: o aggeloV tou Jeou/ aki Izrael tábora előtt vonult, és mögéjük ment. [Kiv 14, 19]; Íme, elküldöm angyalomat, /LXX: egw apostellw ton aggelon mou/ hogy előtted haladjon, őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam. [Kiv 23, 20]; Angyalom /LXX: o aggeloV mou/ előtted megy majd… [Kiv 32, 34]. Ábrahám Mamre völgyében három angyalt lát vendégül (Amint fölemelte szemét, megjelent neki három férfi…/LXX: treiV andreV/ [Ter 18, 2]. Jákob – útban Beersebából Hárán felé – álmában sok angyalt látott (Álmában azt látta, hogy egy létra áll a földön, a teteje pedig az eget éri, és Isten angyalai /LXX: oi aggeloi tou Jeou/ fel és le járkálnak rajta [Ter 28, 12]. Az Ószövetség tanítása szerint, az angyalok úgy néznek ki, mintha emberek volnának (Ábrahám, ill. Lót történetében [Ter 18 és 19]; Aztán elment az Úr angyala, és leült az alatt a tölgyfa alatt…[Bir 6, 11]; Isten egyik embere /LXX: anJrwpoV Jeou/ jött hozzám, de külseje olyan volt, mint egy angyalé: igen félelmetes. Amikor megkérdeztem, kicsoda, honnan jön és mi a neve, nem akarta megmondani nekem [Bir 13, 6]), de az angyalban látta az Ószövetség embere a szépség mintaképét is (…olyan jó vagy szememben, mint az Isten angyala… [1 Sám 29, 9]), ezért kelthettek a szodomiakban bűnös vágyakat (Hol vannak azok a férfiak, akik betértek hozzád az éjjel? Hozd ki őket ide, hadd ismerjük meg őket! [Ter 19, 5]). De tűzzé is válhat az angyal, és megjelenhet pl. az égő csipkebokorban (Ekkor megjelent neki az Úr angyala, /LXX: aggeloV kuriou/ tűz lángjában egy csipkebokor közepéből [Kiv 3, 2].), ill. lángnyelvek alakjában száll fel az égbe, mint Manoah áldozatánál (Amikor ugyanis a láng felcsapott az égnek, az Úr angyala is felszállt a lángban [Bir 13, 20]). Az angyalok szüntelenül úton vannak, tudnak mindenről, ami csak történik a földön, ezért a mindentudást is magukon hordozzák (…hiszen az én uram, a király olyan, mint az Isten angyala, mivel nem ingatja meg sem az áldás, sem az átok… [2 Sám 14, 17 és 20]. Az angyal, követként hírül adja Isten akaratát, elhárítja a veszélyt, és a bűnt megtorolja.

Fontos mozzanat, hogy a Szent Írás világosan különbséget tesz Isten és az Ő angyala között, amikor az Úr parancsot ad a büntető angyalnak, hogy „vonja vissza kezét” (2 Sám 24, 16). Gyakran használja a Szent Írás az Úr angyala (aggeloV kuriou) kifejezést, melyet csak a késői zsidóság hitvilágában lehet személynévként is felfogni, amikor az Úr angyalát azonosítják Szent Mihály Arkangyallal, Izrael angyalával. Az Ószövetség ún. költői könyvei, Isten akaratának a végrehajtóiként mutatják be az angyalokat (Rájuk bocsátotta haragjának tüzét, bosszúját, haragját, szorongatását, gonosz angyalok csapását [Zsolt 78, 49]; Mert angyalainak parancsolt felőled, hogy minden utadon őrizzenek. Kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat [Zsolt 91, 11-12]), és állandóan az Urat dicsérik a mennyben (Áldjátok az Urat, angyalai mind, ti hatalmas erejűek, akik akaratát megteszitek [Zsolt 103, 20]; Dicsérjétek őt, angyalai mind, dicsérjétek őt, seregei mind! [Zsolt 148, 2]). Az Ószövetség, még olyan jelzőkkel illeti az angyalokat, hogy erősek, fenségesek, akiknek eledelük a manna (Ennivalóként mannát hullatott nekik, és mennyei kenyeret adott: angyalok kenyerét ette az ember… [Zsolt 78, 25]); de mondja őket még szenteknek is (Íme, szentjei között sincsen változhatatlan, még az egek sem tiszták az ő szemében [Jób 15, 15]); Isten fiainak (Adjatok az Úrnak, Istennek fiai, adjatok az Úrnak dicsőséget és tiszteletet… [Zsolt 29, 1]; …miközben együttesen dicsértek engem a hajnali csillagok, és ujjongtak az Isten fiai mindnyájan… [Jób 38, 7]). Az angyalok jelen vannak az Úr mennyei tanácsában, ami kifejezi, hogy Jahve, nemcsak Izrael, hanem minden nép Istenei is.

Kozmikus hatalmasságokként is találkozunk az angyalokkal az Ószövetségben, mint mennyei seregek képviselik a különböző népeket (Ünnepeljétek az Urat, népek családjai, ünnepeljétek az Úr dicsőségét és hatalmát [Zsolt 96, 7]). Arról is tudósít bennünket a Szent Írás, hogy az angyalok bizonyos része engedelmes Isten iránt, más része pedig lázadozik Isten ellen (Lám, akik neki szolgálnak, azok sem állhatatosak, még angyalaiban is talál hibát [Jób 4, 18]), ezért nem bízhat meg Isten még szentjeiben sem, azaz angyalaiban (Jób 15, 15). Izajás Próféta igehirdetésében, Babilon jelképe az égből lehulló fényes csillag, a fényhordozó, a hajnal fia, Lucifer, aki az alvilágba száll alá (Hogyan hullottál le az égből, te hajnalcsillag, a hajnalpírnak fia? Lebuktál a földre, nemzetek legyőzője! Te azt mondtad magadban: „Az égbe szállok fel, Isten csillagai fölé emelem trónomat, leülök a gyülekezet hegyén, a messzi északon. Felmegyek a magas felhők fölé, hasonló leszek a Magasságbelihez.” De az alvilágba szállsz alá, a verem legmélyére! [Iz 14, 12-15]). Ezekiel Próféta – Isten parancsára – gyászéneket zeng a tyrusi király fölött, akinek a neve mögött felfedezhető egy bukott mennyei lény (Te, a hasonlatosság pecsétje, bölcsességgel teljes és tökéletes szépségű! Isten paradicsomának gyönyörűségében voltál, csupa drágakő volt a ruházatod (…) aranyból készült díszes ékszered, és áttört ékességed már készen volt teremtésed napján. Te kiterjesztett szárnyú és oltalmazó kerub! Isten szent hegyére helyeztelek, tüzes kövek között járkáltál. Tökéletes voltál útjaidon teremtésed napja óta, míg gonoszságot nem találtam benned. Mivel gazdag kereskedést űztél, gonoszsággal telt el belsőd és vétkeztél; azért levetettelek az Isten hegyéről, és romlásba taszítottalak a tüzes kövek közül, te oltalmazó kerub! Ékességed miatt felfuvalkodott a szíved, szépséged miatt elvesztetted bölcsességedet; a földre vetettelek, (…) és hamuvá teszlek a földön mindazok előtt, akik látnak téged. Mindazok, akik látnak téged a nemzetek között, megborzadnak miattad; semmivé lettél, és nem leszel soha többé [Ez 28, 11-19].). Kétszer is feltűnik az oltalmazó kerub kifejezés. A kerubok lebegő szárnyas lények, akik körülövezték a frigyládát, és a salamoni templom díszei voltak. Tulajdonképpen azt az Istent körülvevő viharfelhőt jelképezték, melynek homályában lakott Jahve (Ekkor Salamon így szólt: „Az Úr azt mondta, hogy a felhőben akar lakni: íme, építettem neked házat lakásul, állandó, örökös királyi székedül” [1 Kir 8, 12]). Olvashattuk, hogy a tyrusi király is Isten kertjében, ill. Isten hegyén volt, vagyis a salamoni templomban, amelynek növényi ornamentikája úgy volt kiképezve, hogy az oda belépő, a paradicsomban érezze magát, Isten hegyén, a Sionon. Már a Ter 3, 24-ben, (Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat [Ter 3, 24]) kerub az őr! Izajás Próféta látomásában (Szeráfok álltak mellette; hat-hat szárnya volt mindegyiknek: kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek… [Iz 6, 2-7]), a szeráf azonos a kerubbal, bár utólag az angyalok két külön rendjét vélték benne felfedezni.

Ha azonban a legősibb bibliai hagyományokat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy ott még az angyalok rendje egységes, zárt rendet alkot, és egyik sem emelkedik ki belőle. A babiloni fogság után azonban, egyre inkább, mint individuumok kerülnek előtérbe az angyalok, egyes angyaloknak még a nevét is elárulja a Szent Írás, és kiemelkedő szerep jut a hét angyalnak (Én Rafael vagyok, egy a hét szent angyal közül, akik készen állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk [Tób 7, 16].); és egyre határozottabban körvonalazódik a sátán-angyal (Egy napon pedig, amikor eljöttek az Isten fiai, hogy az Úrnál jelentkezzenek, a sátán is közöttük volt. (…) Az Úr így folytatta: „Észrevetted-e, szolgámat, Jóbot? Nincs a földön hozzá hasonló férfi, feddhetetlen és igaz, istenfélő és a gonosztól tartózkodó!” A sátán erre megkérdezte: „Vajon ok nélkül istenfélő-e Jób? (…) Ezt mondta erre az Úr a sátánnak: „Nos, a kezedbe adom mindenét, amilye csak van; őrá azonban ne nyújtsd ki kezedet!” [Jób 1, 6-12 és 2, 1-7]; Majd megmutatta nekem Jézust, a főpapot, amint az Úr angyala előtt állt; jobbján pedig a sátán állt, hogy vádat emeljen ellene. És az Úr angyala ezt mondta a sátánnak: „Csendet parancsol néked, sátán, bizony csendet parancsol néked az Úr, aki kiválasztotta Jeruzsálemet. Vajon nem olyan-e az, mint a tűzből kiragadott üszök?” [Zak 3, 1-2]); az 1Krón 21, 1-ben, pedig már tulajdonnévként szerepel (Felkelt azonban a sátán Izrael ellen, és arra ingerelte Dávidot, hogy számlálja meg Izraelt.); ill. a Bölcs 2, 24-ben, az egész emberi nem ellenségeként (…a halál pedig a sátán irigységéből jött a világba, és követik őt azok, akik az ő oldalán vannak.). Ugyanakkor az arkangyalok neveit is megtudjuk: Rafael (Tób 7, 16), Gábriel (Dán 8, 16), és Mihály (Dán 10, 13).

Az angyalok rendesen láthatatlanok, de kivételes esetekben ragyogó emberi alakban is megjelenhetnek, és az ellenség számára elviselhetetlen a látásuk (3 Makk 6, 18). Annak érdekében, hogy képesek legyenek mozogni az ég és a föld között, szárnyat viselnek, és tele vannak szemekkel, hogy mindent lássanak (Szláv Hénokh, 20, 1.). A keresztény ikonográfiában ennek megfelelője az angyalok pávaszárnya. Mivel az angyalok szellemi lények, rájuk nem vonatkoznak a testiség törvényei, továbbá örökkévalóak is, bár Isten – ha akarja – megsemmisítheti őket. Tudásban – mivel tisztán szellemi lények – felülmúlják az embert, de ők is Isten teremtményei. Egyesek szerint Isten, már az első napon megteremtette őket, mások szerint csak az ötödik napon, ismét más források szerint Isten a teremtés minden napján teremtett angyalokat (Jub., 2, 2). Az ószövetségi kinyilatkoztatás, egyre élesebben húzza meg a határt Isten és angyalai között, ezért a későbbi ószövetségi könyvekben, már nem használja az Isten fiai kifejezést, ezáltal is még erőteljesebben aláhúzza az Ószövetség a monoteizmust, a monolátriával szemben.

Az ószövetségi apokrifek szerint, az angyalok elsődleges dolga, Isten mennyei trónja körüli liturgikus szolgálat: „Odanéztem, és egy magas trónt pillantottam meg benne. Úgy nézett ki, mint egy karika; körülötte olyasmi volt, ami a fénylő napra hasonlított és keruboknak tűnt. A trón alól lobogó tűzfolyamok áramlottak, és nem tudtam rájuk nézni. A nagy Felség ült rajta, ruhája ragyogóbb volt, mint a nap, és fehérebb, mint a tiszta hó. Egyetlen angyal sem léphetett be ebbe a házba, és nem nézhette az arcát a dicsőség és a magasztosság miatt. Test nem láthatta Őt. Lobogó tűz volt körülötte; nagy tűz terült el előtte, és egyetlen angyal sem közeledhetett hozzá. Előtte tízezerszer tízezren álltak körben, és mindent megtesz, amit csak akar. És a szentek legszentebbjei, akik a közelében állnak, nem távolodtak el éjjel vagy nappal, és nem távoztak el tőle”1. „Téged dicsőítenek a soha nem alvók; dicsőséged előtt állnak, dicsőítenek, dicsérnek és magasztalnak Téged, miközben azt mondják: – Szent, szent, szent a Szellemek Ura; betölti a földet szellemekkel. Itt látták szemeim, hogyan áll előtte az összes soha nem alvó, dicsőíti és mondja: – Dicsőített légy, és áldott legyen az Úr neve mindörökké!”2. Az angyalok irányítják a csillagok mozgását (Jub., 2, 2.) és a népek sorsát. Eredetileg Izraelnek nem volt angyala, mert Izrael Jahve tulajdona volt (Jub., 15, 31-32), más források viszont arról tanúskodnak, hogy Izrael angyala Mihály (=ki olyan, mint Isten). Minden embernek van külön őrangyala, aki vigyáz az emberre, de vádló angyala is, amikor az ember Isten színe elé kerül; továbbá az angyalok viszik az emberek imáit és kéréseit Isten trónusa elé.

Az ószövetségi kinyilatkoztatás későbbi szakaszában újabb angyalnevek tűnnek fel: élőlények (hajjót) és a kerekek (ophanim). Gyarapodik a főangyalok száma is: Raguel, Phanuel, Uriel, (Szuriel). Érdekes, hogy az apokrifek, hol négy, hol pedig hét főangyalt emlegetnek: „Akkor Mikhaél, Uriél, Ráfaél és Gábriél letekintettek az égből, és látták a sok vért, amely kiömlött a földön, és mindazt az igazságtalanságot, ami a földön történt”3. „Erre azt mondta nekem: – Az első az irgalmas és türelmes Mikhaél; a második, aki az emberek fiainak összes betegsége és összes sebe fölé helyeztetett, az Ráfaél; a harmadik, aki minden erőt vezet, Gábriél; és a negyediket, aki mindazoknak a bűnbánata és reménye fölé helyeztetett, akik öröklik az örök életet, Fánuélnek hívják. Ez a Szellemek urának négy angyala, és a négy hangot hallottam azokban a napokban”4. „Ezek azoknak a szent angyaloknak a nevei, akik őrt állnak: Uriél a szent angyalok egyike, vagyis az angyalsereg és a Tartarosz fölé helyezett angyal. Ráfaélnek hívnak egy második szent angyalt, aki az emberek szellemei fölé van helyezve; Ráguélnek hívnak egy harmadik szent angyalt, aki bosszút áll a fények világán; Mikhaélnek hívnak egy negyedik szent angyalt, vagyis azt, aki az emberek jobbik része, Izrael népe fölé van helyezve; Száriélnek hívnak egy ötödik szent angyalt, aki azok fölé a szellemek fölé van helyezve, akik a Lélek ellen vétkeznek; Gábriélnek hívnak egy hatodik szent angyalt, aki a Paradicsom, a kígyók és a kerubok fölé van helyezve”5. A késői zsidóságban egyre többet foglalkoznak a bukott angyalokkal és azok fejedelmével, akit gúnynevekkel illetnek: sötétség angyala, Masztéma, Belial (Beliar), Szamael. A rabbik azon része, akik a racionalizáló magyarázat felé hajlottak, hajlamosak voltak arra, hogy az ember gonosz hajlamait azonosítsák a gonosz angyallal.

Angyalok az Újszövetségben. Az Újszövetség örökli az Ószövetség angyalképét, bár az Evangéliumok szerint, Jézus életében nem töltenek be jelentős szerepet. Újabb angyali rendeket is megismerhetünk az Újszövetségből: trónusok, fejedelemségek, hatalmasságok.

Az Úr angyala (aggeloV kuriou) – Gábriel – adja hírül Keresztelő Szent János (Akkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt a tömjénoltár jobb oldalán. [Lk 1, 11]; Az angyal ezt felelte neki: „Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok, és azért küldtek, hogy beszéljek veled, és ezt az örömhírt meghozzam neked…” [Lk 1, 19]) és Jézus Krisztus születését (Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz… [Lk 1, 26 kk]; Amikor ezeket forgatta szívében, íme, az Úr angyala álmában megjelent neki és így szólt: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szent Lélektől van…” [Mt 1, 20]). Az Úr angyala, ill. a mennyei sereg jelenik meg a pásztoroknak (Azon a vidéken pásztorok tanyáztak, és őrizték nyájukat az éjszakában. Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Isten fényessége körülragyogta őket. (…) Ekkor azonban mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent… [Lk 2, 8-13]). Másutt, az Újszövetségben, az angyalok úgy szerepelnek, mint Isten katonái (Vagy azt hiszed, nem kérhetném Atyámat, hogy azonnal küldjön nekem több, mint tíz légió angyalt? [Mt 26, 53]; Ekkor nagy harc támadt az égben: Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal. A sárkány és angyalai harcoltak… [Jel 12, 7]), ill., mint a mózesi törvény közvetítői (Mi tehát a törvény? A bűnök miatt hozták, amíg el nem jön az utód, akinek az ígéret szól. Angyalok által hirdették ki, közvetítő útján [Gal 3, 19]; Ő volt az, aki a pusztai közösségből kapcsolatban állt az angyallal, aki Sína hegyén szólt hozzá és atyáinkhoz; ő vette át az élet igéit, hogy nekünk adja [ApCsel 7, 38]; …ti, akik az angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok [ApCsel 7, 53]; Mert ha már az angyalok által hirdetett ige is olyan hatalmas volt, hogy minden bűn és engedetlenség elnyerte igazságos, megérdemelt büntetését… [Zsid 2, 2]). Jelen vannak Jézus életében, megkísértésénél szolgálnak neki (A pusztában volt negyven napig; a sátán kísértette. A vadállatokkal volt, és az angyalok szolgáltak neki [Mk 1, 13]; Akkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki [Mt 4, 11]), ill. haláltusájában egy angyal erősíti meg (Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette [Lk 22, 43]). Megtaláljuk őket Jézus sírjánál, ill. ők hirdetik meg Jézus feltámadásának örömhírét (Jobbkéz felől egy ifjút láttak ülni hosszú fehér ruhába volt öltözve, és megrémültek. De az így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! A megfeszített Názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt…” [Mk 16, 5-6]; És íme, nagy földrengés támadt: az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. (…) Az angyal megszólalt és azt mondta az asszonyoknak: „Ti ne féljetek! Hiszen tudom, hogy Jézust, a megfeszítettet keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta… [Mt 28, 2-8]; Történt pedig, hogy amíg ezen tanakodtak, egyszerre két férfi állt ott mellettük, ragyogó ruhában. (…) így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, hanem feltámadt…” [Lk 24, 4-7]; Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. [Jn 20, 12]). Jákob, a már említett angyal-látomására utalnak Jézus szavai a Jn 1, 51-ben: Bizony, bizony mondom nektek, látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött. Ezen újszövetségi szakaszoktól eltekintve, az Evangéliumok tanítása szerint, az angyaloknak nincsen jelentős szerepe Jézus életében, hiszen Jézus messze az angyalok fölött áll. Az angyalok inkább csak kiemelik és megerősítik Jézus szerepét az Újszövetségben. Viszont annál fontosabb szerepet töltenek be az angyalok az emberek életében, ill. annál fontosabbak az emberek szempontjából. Olvashatjuk, hogy Krisztus angyalaival fog eljönni, hogy ítélkezzék az emberek fölött (Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal. [Mk 8, 38]), ill. hadseregként fogja elküldeni angyalait, hogy gyűjtsék össze választottait (Elküldi angyalait, és egybegyűjti választottait az ég négy égtája felől, a föld végétől az ég határáig. [Mk 13, 27]; Elküldi angyalait nagy harsonaszóval, s azok összegyűjtik választottait a négy égtáj felől, az ég egyik szélétől a másik végéig. [Mt 24, 31]).

Az Újszövetségben is szerepelhet az angyal, Isten emberhez küldött követeként, úgy néz ki, mint a villám (Olyan volt a megjelenése, mint a villám… [Mt 28, 3]); ill. leírja a színelátás angyalait (Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van. [Mt 18, 10]). Pétert pedig, amikor börtönbe zárják, az őt kiszabadító angyal, magához az Apostolhoz hasonlít (Azok azonban rászóltak: „elment az eszed!” De ő erősítgette, hogy bizony úgy van. Mire azok azt mondták: „Az angyala az.” [ApCsel 12, 15]). Az angyalok a lélek túlvilági kísérői (Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. [Lk 16, 22]); de arra is találunk példát, hogy az ember, hasonlóvá válhat az angyalokhoz (Hiszen amikor a halottak feltámadnak, nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben. [Mk 12, 25]); István diakónus arca pedig, úgy ragyogott, mint egy angyalé (Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét. [ApCsel 6, 15]). Az Újszövetségben név szerint csak Gábriel (Lk 1, 15 és 26), és Mihály jelenik meg (Jud 9; Jel 12, 7), ill. a Jelenések Könyvének a 8. Fejezetében megemlíti a Szent Szerző a hét angyalt, de nevek említése nélkül.

Szent Pál úgy hivatkozik az angyalokra, hogy az Egyházban ők a rend őrei, amikor előírja, hogy az asszonyok viseljenek fátyolt, azzal a megokolással, hogy az angyalok miatt (1 Kor 11, 10). Érdekes, hogy Tertullianus viszont a Ter 6 angyalaira való utalást lát ebben, A szüzek fátyláról c. munkájában. Szent Pál Apostol, az angyalok szerepét, a Krisztus-esemény, és az üdvösség misztériumának az egészére való tekintettel keresi. Az angyalok a tanúi a titokzatos történéseknek (1 Kor 4, 9), melyeket az angyalok szemléltek (1 Tim 3, 16). Tanúi a teremtés rendjének (1 Kor 11, 10), őket szólítja a közösség is tanúul (1 Tim 5, 21). Annyira szorosan bele vannak ágyazódva az üdvösség művébe, hogy Krisztust második eljövetelekor, ők fogják körülvenni (1 Tessz 4, 16; 2 Tessz 1, 7). Krisztus minden tekintetben és abszolút értelemben felette áll az angyaloknak (Fil 2, 8-10; Zsid 1, 4), hiszen az angyalok csupán Krisztust (is) szolgáló szellemek, akik küldetésüket azok szolgálatára kapták, akik örökölni fogják az üdvösséget (Zsid 1, 14). Az Apostol többször is foglalkozik a téves angyalkultusszal (Vigyázzatok, hogy senki rabul ne ejtsen titeket bölcselettel és hiú megtévesztéssel, amely emberi hagyományhoz, a világ elemeihez, nem pedig Krisztushoz igazodik. [Kol 2, 8]; Így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgasága alatt voltunk. De most, amikor megismertétek Istent, sőt ismertek vagytok Isten előtt, hogyan fordultok ismét az erőtlen és szegényes elemekhez, hogy azoknak újból szolgáljatok? [Gal 4, 3. 9]). Hatalmakról (Róm 8, 38; 1 Kor 15, 24), erőkről (Ef 1, 21; Kol 1, 16), fejedelemségekről (Róm 8, 38; Kol 2, 1), uralmakról és trónusokról (Kol 1, 16) ír Szent Pál, melyeket egyesek gonosz hatalmakként, vagy kozmikus feladatokként szoktak értelmezni. Ez az értelmezési kisérlet azonban meglehetősen bizonytalan, velük szemben sokkal helyesebb az a hívő meggyőződés, miszerint ezek is alá vannak vetve Krisztus uralmának ([Isten] hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból, és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nem csak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett… [Ef 1, 19-22]); és Krisztus második eljövetelekor (parúzia) elvesztik hatalmukat (Azután jön a vég, amikor majd átadja az uralmat az Istennek és Atyának, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. [1 Kor 15, 24]).

Angyalok az újszövetségi apokrifekben. Az apokrifek angeológiája meglehetősen változatos és tarka képet tár elénk, hatása pedig már a III. századtól érezhető, és egészen a XIV. századig hatott – főleg nyugaton – a teológiai reflexióra. Jellemző az apokrifekre, hogy bennük megsokasodnak az angyalnevek, de nem állítják őket hierarchikus sorrendbe.

Érdekes az Epistula Apostolorum leírása az Ige megtestesüléséről (XIII-XIV. fejezet), amely Krisztus földi Anyától való születését angyal-metamorfózisként írja le. Eszerint Krisztus, az Atyától alászállva egy sor angyali rendnek a formáját veszi magára, míg végül Gábriel Arkangyal alakjában megjelenik az Istenszülőnél, és felveszi Máriától az ember-alakot. Ennek az apokrif iratnak az a véleménye, hogy az angyalok semmi esetre sem szemlélhetik az Atya dicsőségét (XIX. fejezet), bár ezt a nézetet a legtöbb apokrif irat nem osztja6.

A legtöbb apokrif irat foglalkozik az angyalok bukásának a történetével. A Bertalan-evangélium szerint, Isten, az angyalok közül elsőként Satanaelt teremtette meg – tűzből, ill. Ádámot, az első embert – földből. Ádám megteremtése után, Isten megparancsolta Satanaelnek, hogy – az Isten képére és hasonlatosságára megteremtett – Ádám előtt hódoljon. Satanael azonban ezt megtagadta, mondván, hogy nem fog hódolni ő, a tűz, a föld előtt. Lázadásában követte őt hatszáz angyal, és Satanael vezetésével megalapították Isten Országa ellenbirodalmát, Isten pedig lázadásukért súlyosan megbüntette őket7.

Hasonlóan vélekedik a Pseudo-Clementináknek nevezett irat is: a sátán saját akaratából vált gonosszá, amikor fellázadt Isten ellen8. Ebből az iratból az is kiderül, hogy más források, az angyalokat Isten emanációjának, vagy Istentől különböző valamely más lény alkotásának tekintik; ill. egyesek szerint Maga Isten teremtette a Gonoszt – mint Gonoszt, vagyis eleve annak alkotta meg őt – amit a fentebb megnevezett gnosztikus irat kereken elutasít9.

Végezetül – egy fél mondat erejéig – meg kell még említenünk, hogy az apokrifek másik igen kedvelt témája volt, Krisztus alászállása a pokolra, a pokol örökkévalóságát általában minden apokrif állítja.

Az egyházatyák angeológiája. Az apostoli atyák írásaiban, még nem találkozunk részletesen kifejtett angeológiával, inkább csak célozgatnak az embereknél hatalmasabb angyalokra10. Antiochiai Szent Ignác arra inti a keresztényeket, hogy nem szabad a keresztény vallást a mennyei lények ismeretével, az angyalok lakóhelyének és az arkhónok hierarchiájának a tudásával azonosítani: „Nem azért van tudásom az égi dolgokról, az angyalok rendjéről, a mennyei fejedelemségek felállásáról, a láthatókról és láthatatlanokról, mert meg vagyok bilincselve; ezért még nem vagyok tanítvány”11. Hermasz Pásztorában egyaránt megtalálhatóak az Ószövetségből már ismert elemek, de új elképzelések is feltűnnek, amennyiben ír az először teremtett angyalokról, akiknek az a feladatuk, hogy őrködjenek a mindenség felett: „Láttad a toronyépítők sokaságát? Láttam, Uram, – válaszoltam. Ők mind a dicsőséges angyalok, velük, mint egy fallal van körülvéve az Úr, és ennek kapuzata az Isten Fia. Ő az egyetlen út, amely az Úrhoz vezet, és másképpen senki sem járulhat az Úr elé, csak Fia által. Láttad azt a hat dicsőséges férfit közöttük, meg azt a hatalmas férfit is, aki körüljárta a várost és megvizsgálta a köveket, némelyeket kiemelt az épületből? Láttam, Uram, válaszoltam. Ez a dicsőséges férfi az Isten Fia, és az a hat dicsőséges férfi pedig az Isten hat dicsőséges angyala, akik jobb és bal oldalról körülfogták őt. Nélküle a dicsőséges angyalok közül sem járulhat senki az Isten elé; mindaz, aki nem veszi magára az ő nevét, nem juthat be az Isten országába”12. Mihály Arkangyal őrködik Isten új népe, az Egyház fölött; ekkor Mihály már nem a történelmi, hanem az új Izrael védő angyala: „Ezek után a hasadtakat vizsgálta át, közülük sokat megmunkált és elrendelte, hogy a szüzek által az épületbe vitessenek. A külső részekbe rakták ezeket, mert egészségesnek találta őket. A visszamaradottakat a sok repedés miatt nem lehetett megmunkálni, ezért a toronytól messze dobálták őket”13. Mihály vési bele az emberek szívébe a hit törvényét; Thigri angyal a vadállatok fölött kapott hatalmat, ill. külön angyala van a próféciának, a bűnbánatnak és a büntetésnek.

A II. század görög apologétáinál erőteljes a sátánra és a démonokra vonatkozó teológiai reflexió. A sátán működésének tulajdonítják a bálványimádást, a bibliai ihletettségű mítoszokat, az asztrológiát, a mágiát, a Mithrasz-kultusz misztériumait, az üldöztetéseket, az eretnekségeket, de néha még az orvostudományt is (nyilván azért, mert abban a korban az orvoslás nagymértékben összekapcsolódott a varázslással). Így ír erről Szent Jusztinosz: „Senkiről, aki valaha is a ti nemzetetekhez tartozott, nem beszélt úgy a pogányok között, mint Istenről és Úrról, aki uralkodik, csupán arról a megfeszítettről, aki megszabadulva feltámadt, ahogy a zsoltárban a Szent Lélek mondja, és nem úgy beszél róla, mintha a pogányok isteneihez lenne hasonló, ezek ugyanis a démonok bálványai”14. „Hogy a mi tanítóinktól, vagyis a prófétáktók hagyományozott tanításból vette Platón is azt, amit mondott, hogy a formátlan anyag átalakításával alkotta meg Isten a világot; hallgassátok meg Mózes elbeszélését, mi úgy mutattuk be őt, mint első prófétát, és minden görög írónál ősibbet, általa hirdette a prófétai Lélek, hogy kezdetben az Isten hogyan és miből teremtette a világot… Ilyenképpen tehát az Isten Igéje által a meglévő anyagból lett az egész világ, mint Mózes rámutatott, és Platón, meg mindazok, akik így tanítják, amiről ti is meggyőződhettetek. És amit a költők Erebosznak mondanak15, arról úgy tudjuk, hogy Mózes előbb beszélt”16. „Bár a hitvány démonok is utánozták, amikor Mitrász misztériumaiban, a beavatási szertartásban kenyeret és vizet tesznek le bizonyos szavak elmondása közben, mint ezt ti is tudjátok, vagy megtudhatjátok”17 „A pontuszi Markiont, (…) a gonosz démonok küldték, és most azt tanítja, hogy tagadjuk meg az összes mennyei és földi lény Teremtőjét… Sokan hittek neki (…) esztelenül, mint a farkasoktól elragadott bárányok, az istentelen nézetek és a démonok martalékává lesznek követői. (…) Az említett démonok semmi másra nem törekednek, mint hogy az embereket eltérítsék a teremtő Istentől és az ő Egyszülöttjétől, a Krisztustól…”18. De ide sorolhatnánk még Tatianosz, Beszéd a görögök ellen c. művét, főként a 9. Fejezetet, melyben a hellének politeizmusát teszi nevetség tárgyává, ill. minősíti azt bálványimádásnak.

Az apologéták véleménye szerint, Isten az angyalokat az ember megalkotása előtt teremtette, szabadnak kreálta őket, így maguk dönthették el, hogy szolgálnak-e Istennek, vagy nem. „Az Isten ugyanis azt akarta, hogy ők szabadon döntsenek, legyen szabadakaratuk, mind az angyaloknak, mind az embereknek, hogy mindegyik tehesse azt, amit akar, ha a jócselekedet választja, akkor halhatatlan lesz, és a büntetést elkerüli; de ha gonoszságot művelnek, megbünteti mindegyiküket úgy, ahogyan ő akarja”19.„…az igazság gyakorlására szabadakaratúaknak alkotta meg az angyalokat és az embereket, s annyi időhatárt szabott nekik, amennyit jónak látott, hogy azalatt szabad döntési lehetőségük legyen”20. „Az Ige az emberek megteremtése előtt az angyalok alkotója volt. A teremtményeknek ez a két neme szabadakaratú lett, bár a jót nem birtokolja természeténél fogva – ilyen Istenen kívül ugyanis nincsen – elérhetik azonban az emberek (és az angyalok) a döntési szabadsággal…”21. Szent Jusztinosz véleménye szerint, a sátán bukásának a mozzanata egybeesik Éva megkísértésének a mozzanatával: „Mózes leírja a Teremtés könyve első részében, hogy a kígyó, amely megtévesztette Évát, átkozott volt”22; a többi angyal pedig akkor bukott el, amikor engedtek parázna vágyaiknak a föld leányai iránt23. A bukott angyalok pedig nem mások, mint az ég fiainak és a föld leányainak a szerelméből született utódok24. Athénagorasz véleménye szerint Isten, először egy magasabb rendű angyalt teremtett meg, akire az anyag felügyeletét bízta. Ez a bizonyos angyal azonban, elvakult gőgjében elhanyagolta feladata teljesítését, fellázadt az Isten ellen, majd más angyalok is követték példáját. Ezek aztán engedvén parázna vágyaiknak, asszonyokkal hálván óriásokat nemzettek, melyeknek lelkei démonokként kószálnak a világban25. Tatianosz, függetleníti az elsőnek teremtett angyal lázadását Éva megkísértésétől26. Jusztinosz pedig azt hangsúlyozza, hogy az Ószövetségben Jézus, Jahve angyalaként jelenik meg, míg az Újszövetségben emberalakot ölt magára, Jézus a nagy tanács angyala27. Kijelenti továbbá, hogy az angyaloknak nincsen semmi részük a teremtésben, ők is – ebből a szempontból, az emberhez hasonlóan – csak teremtett lények, nem pedig teremtők.

Az angyalok segítségére vannak a vértanúknak, elkísérik lelküket a paradicsomba, a mennybe28, ahol Istennek szüntelen Háromszor Szent éneket zengenek29.

Annak ellenére, hogy jelentős különbségek mutathatóak ki, Lyoni Szent Ireneusz, Alexandriai Kelemen és Órigenész felfogása között, mégis együtt tárgyalandóak, hiszen mindhárman reflektáltak a gnosztikusok által felvetett problémákra. Mint már említettük, a gnosztikusok, az angyaloknak elsősorban a teremtésben adtak kiemelkedő szerepet, egészen egyszerűen kozmikus princípiumokká alakították át az angyalokat. Ezáltal a gnosztikusok rendszereiben, az angyal, felcserélhető fogalommá vált az aión-nal, és mivel számukra az üdvtörténetnek önmagában nincsen szerepe, ezért az angyaloknak sem szántak üdvtörténeti jelentőséget.

Lyoni Szent Ireneusz számára, az orthodoxia lényeges igazsága, hogy Isten a teremtője mindeneknek, láthatóknak és láthatatlanoknak: „A Lélek által, az Atyát fenségesnek mondjuk, mindenhatónak és a seregek Urának. Általa értesültünk arról, hogy az Isten éppen az, aki az égnek és a földnek, és ennek az egész világnak a teremtője, az angyalok és az emberek teremtője, és mindennek Ura. Általa létezik minden, ő tart fenn mindent…”30. Az angyalokat a kozmosz keretén belül helyezi el, és kiemeli, hogy nem közvetítő fokozatok Isten és az emberek között, és nem világalkotók, ill. nem demiurgoszok: „Az erők – azaz az Igéé és a Bölcsességé – akiket keruboknak és szeráfoknak neveznek, megdicsőítik Istent énekükkel, mely sohasem szakad meg. Minden más teremtmény, amely az égben van, Istennek, minden dolog Atyjának megadja a dicsőítést; Ő az, aki Igéje által megadta az egész világnak, hogy létezzen, és ebben a világban vannak az angyalok is. Ennek az egész világnak ő szabta meg törvényét, hogy mindenki saját helyén lakjon, és ne lépje át az Istentől megszabott határt, mindenki teljesítse a neki rendelt feladatot”31. Bár az angyalok szellemi lények, mégsem az Atya képmásai, Jézus Krisztus pedig nem angyallá, hanem emberré testesült32. Ádám, a földön tartózkodó angyalok felett is uralmat gyakorolt: „Titokban még azoknak az intézőknek is ő volta az ura – mármint az ember – akik a földön voltak”33. Ezt az állapotot irigyelte meg a szelek fölé rendelt angyal, aki fellázadt. Ahogyan Ádám uralkodott az angyalok felett, úgy uralkodik Krisztus is felettük, és Ádám megkísértése ismétlődik meg Jézus Krisztusban megkísértésében34. Jézus azonban legyőzte a sátánt, és ezzel végérvényesen megsemmisítette a gonosz uralmát az emberek fölött35.

Világos az Egyházatya törekvése: azért rendeli ki az angyalok üdvtörténeti szolgálatát, hogy az angyalok, teológiájában, megkerülhetetlenül az emberek szolgálatára rendelődjenek, hiszen Ireneusznál, az üdvösségtörténet középpontjában az ember áll.

Egészen korán, már a III. században történtek kísérletek, az angyalok természetének a definiálására. Az első ilyen probléma megoldási kísérlet Órigenésztől származik36. Az ő, és Alexandriai Kelemen elképzelésének az a közös vonása, hogy a minta – képmás viszonyban áll egymással az angyalok rendje és az egyházi hierarchia, de a kettős hierarchia lényegét illetően eltérnek az elképzeléseik. Kelemennél az angyali rendek hierarchiája papi jelleget ölt37, és az elsőnek megteremtett angyalok főpapja maga a Logosz38. A Logosz főpapi méltósága a tökéletes istenismeret közvetítésében áll, melyet csak az elsőként megteremtett angyalokkal közöl teljes mértékben – azaz úgy szemlélhetik Istent, ahogyan Ő önmagában van – – többi angyal már csak rendjének részesedése (metexisz) arányában39. Órigenész rendszerében, az angyalok rendje is ekklésziát alkot40. A püspökkel közösségben lévő minden egyes egyháznak megvan a maga angyala, sőt, minden embernek is van egy Istentől kirendelt angyala: „Az imádság helyén valamiképpen segítő erők jelenlétét érezhetjük. Ez az a hely, ahol a hívők egybegyűlnek, de nagyon valószínű, hogy csoportjaikban angyali hatalmak is jelen vannak, sőt, magának Urunknak és Megváltónknak hatalma is… Az angyalokkal kapcsolatban, a következőket kell megfontolnunk: ha az Úr angyala védőfalat emel, s körülveszi az igazat, hogy oltalmazza, és ha Jákob szavai, miszerint, az angyal megszabadított minden bajtól nemcsak önmagára, hanem mindenkire vonatkozólag igazak, aki abban bízik, hogy Istennél meghallgatásra talál, akkor természetes, hogy ha többen is őszintén Krisztus dicsőségére jönnek össze, mindegyikük angyala védőfalat emel, s körülveszi az igazakat, mert mindig ott van amellett az ember mellett, akinek őrzését és irányítását rábízták. Amikor tehát a szentek egybegyűlnek, kétszeresen van jelen az egyház: egyszer az embereké és egyszer az angyaloké”41. Kelemen szerint az elsőnek megteremtett hat angyal, egy és oszthatatlan42. Órigenész szerint viszont minden egyes angyal, konkrét, egyedi valóság, és a rendjének megfelelő helyét, a mindenkori szolgálata mértékének megfelelően foglalja el43. Hangsúlyozza, hogy mindenütt jelen vannak az angyalok, és az egyik fő feladatuk, hogy őrködjenek a természet rendje felett44. Nem különbözteti meg túlságosan az embert az angyaltól, sokszor alig derül ki, hogy valakit embernek, vagy angyalnak tart. Mind az ember, mind az angyal a logikus természet kategóriájába tartozik, és nem a természete, hanem érdeme szerint kerül az angyalok, vagy az emberek közé45. Az angyalok is rendelkeznek testtel, de a természetük tűz, a táplálékuk pedig szellemi, gondolkodó tűznek is lehetne őket nevezni46, kiknek bukásának az oka, a gőg volt: „…ezeket nem kell a mennyeiek közé sorolnunk, hiszen elbizakodottságukban ugyanúgy elbuktak, mint az, aki villámként zuhant ki az égből”47. A bukott angyalok, nem gonoszságból cselekedtek úgy, ahogyan cselekedtek, hanem mert meg voltak arról győződve, hogy tévedésük az igazság48. Mivel bukásuk következtében elveszítették eredeti finomabb testi valóságukat, ezért bálványáldozatok bemutatására próbálják rávenni az embereket, hogy ezek füstjével táplálkozhassanak: „Mivel egyesek nem veszik figyelembe a démonokról szóló tanítást – vagyis hogy ebben a sűrű, föld körüli levegőrétegben a démonoknak párolgó táplálékra van szükségük a megmaradáshoz, ezért leselkednek mindig az illatozó áldozati hús, a vér vagy a tömjénfüstölők után – a bálványáldozatot lekicsinylik és mintegy közömbös dolognak tekintik”49. Sokan tévedésben vannak azzal kapcsolatban, hogy Órigenész állítja a bukott angyalok megtérését. Az igazság azonban az, hogy inkább, mint egyfajta lehetőségről50 beszél ezzel kapcsolatban, mint tényről. Az azonban vitathatatlanul igaz, hogy teológiai rendszerének az egésze, ezt az elképzelést lehetővé teszi.

Láthattuk tehát, hogy az első három században, az angeológia fontos része volt a teológiának. A teológiai fejlődés afelé tendál, hogy az egyes korokban hogyan egyeztették a dinamikus jellegű Szent írási angeológiát, a görög filozófiai ihletettségű kozmosz noétosz fogalmával. Mind az apokrifek, mind a gnoszticizmus sokat merített az intertestamentárius írásokból, sőt, a pogány démonológia is hallatott magáról. Az angeológia kritikus pontja mindig az a határvonal volt, amely Isten és a szellemi teremtmények között húzódik. Ezt a határvonalat igyekezett a gnoszticizmus elmosni, amikor isteni emanációkként értelmezte az angyalokat. Ezzel szemben az orthodoxia, mindig kitartott amellett, hogy az angyalokat a világ- és az üdvrend keretén belül jelölje ki. A gnoszticizmus ösztönözte az Egyházat arra, hogy „rendszerezze” az angyalokat, és a gnosztikusok ellenreakcióiként tűnnek fel az angyalhierarchiák Alexandriai Kelemen és Órigenész műveiben; bár kétségtelen, hogy ezen utóbbi, az angyalhierarchiák fokozataiban nem áthághatatlan, merev határvonalat látott, hanem az adott szellemi lény aktuális teljesítményének a lecsapódását.

A Nikaiai Zsinat (325) az Atya és a Logosz egylényegűségét, valamint a Logosz istenségét, ami által kikerülhetővé vált az a veszély, hogy az angyalokat is isteneknek tartsák, ill. megerősödött Órigenész azon nézete, miszerint az angyalokat megilleti a tisztelet, de nem az imádás. Szent Athanasziosz szerint, az angyalok azok közé tartoznak, akik imádnak, és nem azok közé, akiket imádnak. Erre hivatkozik aztán később Boldog Ágoston is, amikor azt követeli, hogy ne szenteljenek templomokat az angyalok tiszteletére. Milánói Szent Ambrus viszont támogatta az angyalok segítségül hívását, és az angyalokat bevonta a mennyei és a földi liturgiába. Aranyszájú Szent János Atyánk pedig így beszél a Szent Liturgiáról: „…szeráfokkal énekelünk, velük együtt mi is kitárjuk szárnyainkat és a Király trónusa elé repülünk”51. Szent Atyánk Liturgiájában Mihályt a magasságbeli erők fejeként tisztelik, ki minket mindig kísér és az ördög támadásaitól oltalmaz. Gábriel viszont a seregek legfőbb vezére, akit mindenekelőtt, mint a megtestesülés misztériumának tanúját tisztelnek. Mihály és Gábor a mi tanítónk, akik a világot a megközelíthetetlen Istenség tüzével megvilágosítják. A Szent Szövegek kiemelik, hogy mivel Krisztus nem csupán hüposztatikus Igéje által teremtette, hanem az isteni Lélekkel meg is szentelte az angyalokat, a kegyelem állapotába vannak felemelve. Az angyalok természetéről pedig azt mondják ezek a Szövegek, hogy tiszteletreméltó mennyei és testetlen hatalmak, akik a kegyelem által lettek sérthetetlenek. Ezáltal kapnak az angyalok felmagasztalt, és mégis korlátozott mivoltot, mely igazolja teremtményi mivoltukat és szolgáló küldetésüket az üdvősség történetében.

Az angyalok liturgikus szerepével kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy mi a helyzet, az angyalok természetével, ill. az angyali rendekkel. A válasz mindig rendkívül óvatos volt, általában arra hivatkoztak az atyák, hogy a kérdés megválaszolásához, elégtelen a tudásunk, és túlságosan nagy titok övezi az angyalok világát. Szent Jeromos szerint, bár a Kolosszei levélben olvasható kozmikus elemek, értelmezhetőek angyalokként, de ugyanakkora az esélye annak, hogy ezek – mármint a Kolosszei levél kozmikus elemei – csak kitalált alakok, a kereszténységet megelőző időkből. Ugyanígy elutasította Órigenésznek azt az elképzelését, miszerint az emberek – cselekedeteiktől függően – angyalokká válhatnak, ill. a démonok megtérhetnek.

Boldog Ágoston, belevonja történelemteológiájába angeológiáját. Az angyalok, Isten államának a mennyei részét képezik, ahol Isten akarata tündöklő, és változhatatlan törvény. Az angyalok szeretettel és irgalommal vannak irántunk, halandók és szerencsétlenek iránt, sóvárognak a mi halhatatlanságunk és boldogságunk után52. Nem tisztázza le Ágoston, hogy az angyalok mennyiben testiek, ill. szellemiek. Az angyalok megismerő képessége az, ami őket, az emberek fölé helyezi: tudásukat Istentől nem hallható szavak által kapják, hanem egyszülött Igéjének, az ő változhatatlan igazságának közvetlen jelenléte által53. A látható, anyagi világ irányába történő megismerésük, három módon történik: nappali világosság; esti szürkület; hajnali pirkadat módján. Ennek a hármasságnak felel meg párhuzamosan a dolgok teremtését megelőző Ige; a megalkotásuk után felhangzó Ige; és magát az Igét dicsérő dolgok. Ez az értelmezés, az angyalok fényszerű létére utal, és úgy mutatja be őket, mint az Ige örök fényének a részeseit. Ebből pedig az következik, hogy az angyalok még titkos gondolatainkba és szándékainkba is belelátnak. Ezt a nézetet nyugaton elutasítják – Aquinói (Szent) Tamás hatására – keleten azonban, általánosságban nem is utasítják el, de nem is helyeslik, az orthodoxia álláspontja az, hogy ami a misztériumok világába tartozik, az maradjon titok, az előtt némán boruljunk le. Amit Isten nem akart a tudomásunkra hozni, azt ne firtassuk lehatárolt eszünkkel.

Dionüsziosz Areopagitész az első, aki pontosan értelmezi és meghatározza az angyalok neveit, ill. feladatait. Látomásszerű módon foglalja össze a patrisztika angeológiáját. A neoplatonikus Proklosz filozófiájára épít, aki szerint az istenségről csak az mondható el pozitív módon, hogy EGY és JÓ. A látható világot a dolgok sokfélesége jellemzi, így az EGY és a sokféleség ellentétben áll egymással. Ezt az ellentétet igyekezett feloldani Areopagitész, aki az angyalokat köztes létezőkként fogta fel. A mennyei hierarchiáról c. művében, az angyalokat lépteti a neoplatonikus hüposztasziszok helyére. Az angyalok a mennyei fény kisugárzásai, ők alkotják a Szent Háromság élete, és a földi Egyház közti láthatatlan világot. Ez a köztes világ hierarchikusan rendezett és teljesen szellemi. A Szent Háromság másaként háromszoros triádra tagolódnak: trónusok, szeráfok, kerubok – uralmak, erők, hatalmak – fejedelemségek, arkangyalok, angyalok. A hierarchia csúcsán álló angyali rend, közvetlen közösségben van Istennel, a második hármasságba azok az erők tartoznak, melyek hirdetik és végrehajtják Isten akaratát, a harmadik hármasságot pedig, az emberek szolgálatára teremtette az Isten. Ezt a mennyei hierarchiát, a menny fény- és erőáramlatai járják át, ezért képesek az angyalok megvilágosítani és megtisztítani az embereket, akik válaszul a menny világába emelkednek és visszatérnek Istenhez.

Dionüsziosz Areopagitész angeológiájára épít, az orthodoxia kiemelkedő teológusa: Damaszkuszi Szent János Atyánk. Keleten az angeológia sokkal meghittebb és kontemplatívabb, mint nyugaton. Meglehetősen erős a kapcsolat az angyalok és a Logosz; ill. az angyalok és a Szent Lélek között. Az Istenszülőt különös tisztelet övezi, Ő, Jézus Krisztus megtestesülése által/miatt, felette áll az angyaloknak: „… ki a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb vagy, ki az Isten Igét sérületlenül szülted…”. Ez azonban semmiképpen sem csökkenti az angyalok szerepét, hanem új szempontból szemléli az emberek és az angyalok kapcsolatát.

Damaszkuszi Szent János Atyánk, Dogmatikájában54 így ír az angyalokról: „Ő maga, az angyalok alkotója és teremtője, aki a nem-létből hozta őket a létbe, aki a saját testnélküli természetére teremtette őket, mint szellemeket és anyagtalan tüzeket, ahogyan az isteni Dávid mondja: Követeiddé teszed a szeleket, szolgáiddá a perzselő tüzet (LXX: Zsolt 103, 4), amikor leírja az ő könnyedségüket, tűzszerűségüket, lobogásukat, éles elméjüket és törekvésüket, amellyel Isten áhítják, és néki szolgálnak, és a fölfelé való törekvésüket, és minden anyagi gondolkodástól mentes szabadságukat.

Tehát az angyal egy olyan értelmes lény, amely mindig mozgásban van, szabad akarattal rendelkezik, testnélküli, Istennek szolgál és kegyelemből természete számára halhatatlanságot kapott, mely lényegének formáját és meghatározását egyedül Isten tudja. Testnélkülinek, valamint anyagtalannak a velünk való összevetésben neveztetik, mivel Istennel összevetve, aki egyedül senkihez sem hasonlítható minden durva és anyagi, mivel egyedül csak az Istenség – a dolog igazsága szerint – egyedül anyagtalan és testnélküli.

Tehát az angyal egy olyan értelmes, és értelemmel bíró, és szabad akarattal rendelkező természet, amely kívánsága szerint változhat, azaz önszántából változékony, mivel minden, ami teremtett, változhat, változhatatlan egyedül csak az, ami nem teremtett. Minden értelemmel bíró létező, szabad akarattal bír, és az angyal, mint természet, értelemmel van megajándékozva és eszes, szabad akarattal bíró lény; mint teremtmény pedig változhat, megvan a hatalma ahhoz, hogy megmaradjon, és előre haladjon a jóban, és hogy rossz irányba változzon.

fol�,�s@]����tség és Eucharistia; a szentek és képek tisztelete; a Szent Írás könyveinek a kánonja; a rosszról és a végső dolgokról. Az Istenről szóló traktátusában Atyánk, főleg Szent Aeropagita Dionüszioszra hivatkozik; a Szent Háromságra vonatkozó tanításában inkább Teológus Szent Gergelyre; a krisztológiában pedig Bizánci Leontioszt, Szent Maximosz hitvallót és Anasztasziosz Sinaitát, a teremtésről szóló tanításában pedig Emeszai Nemeszioszt részesíti előnyben.

Mivel az angyalokról szóló traktátusa nem túlságosan hosszú, ezért úgy gondoltuk, hogy az egész traktátust lefordítjuk és közöljük, mivel mindezidáig – tudomásunk szerint – nem jelent meg még magyar nyelven. (A fordítás Tisztelendő Bilku R. Szergij, orthodox pap munkája.)

55 Szent Mihály Arkangyal és a többi Testnélküli Hatalmak ünnepének a Tropárionja. (In: Liturgikon I. p. 257. [ford. D.Dr. theol. Berki Feriz protopresbiter])

lege�d @]����kozmikus jelentősége van, akárcsak Jusztinosznál. Az apostoli igehirdetés feltárása (II. sz.) c művében így ír: „Ő maga a mindenható Isten Igéje, aki láthatatlan jelenlétével eltölt mindent ebben az egész világban, és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, mert Isten Igéje által rendez el és kormányoz mindent, Isten Fia bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra, hisz amikor láthatóvá lett, ki kellett nyilatkoztatnia ennek a világnak részesedését keresztrefeszítésében azért, hogy látható formája által megmutassa miként munkálkodott a láthatón…” (ÓÍ VIII.595-596.).

Később, a IV. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekéziseit már teljes mértékben áthatotta a kereszt szimbolizmusa, és Constantius császárhoz írt levelében (351) beszámol a Jeruzsálem fölött megjelent fény-keresztről (Opera omnia, 250.). Nála, Jézus Krisztus történelmi Keresztje az alapja mindennek, mely Jeruzsálemhez kapcsolódik. Aranyszájú Szent János fentebb idézett homília-részletében is a kereszt „csak” eszköz, amely megnyitja a Mennyei Szentélyt. Szent János Atyánk az apsis szót használja, amely azt a szokást tükrözi, hogy a templomok apsisába keresztet festettek, ill. raktak ki mozaikból, hiszen az apsis az ég megjelenítése volt a templomban, az a hely, ahol megnyílik az ég, ahol alászáll a Mennyei Jeruzsálem. A keletelt templomoknál (vagyis ott, ahol a templom apsisa Kelet felé néz) ez megfelelt a hagyományos imádkozási iránynak is (Szent Egyházunkban a templomok keletelését mind a mai napig tartjuk is, nyugaton, ezt manapság sajnos már nem veszik figyelembe, bár több nyugati liturgikus szakember felhívta már a figyelmet erre a hiányosságra, általában süket fülekre találva [pl. Louis Bouyer, Architecture et liturgie, CERF, Paris 19912]). Valószínűleg, a keresztnek – mint jelképnek – a használatát és az ima Kelet felé néző irányát, az első keresztények eszkatologikus reményével magyarázhatjuk, onnan várták Krisztus második eljövetelének az előfutárát, a Szent Kereszt megjelenését. Ez lehetett a közös alapja annak a ténynek, hogy a Szentégek kiszolgáltatásakor kereszt-signaculumot használtak és a keleti falra felfestették a Szent Keresztet.

A Szent Liturgia – mint már említettük – szeptember 14.-én ünnepli, a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét. Bár Szent Egyházunk ősi hagyománya szilárdan állítja a Szent Kereszt megtalálásának a történelmi hátterét, mégis sok újkori történész – főleg nyugaton – szkeptikusan fogadja ennek hitelességét. Mi, egyszerű, hívő, orthodox keresztények azonban nem sokat foglalkozunk az ilyen véleményekkel, és az ünnep címében szereplő felmagasztalást azonosítjuk az időtlen dicsőítéssel. Az egyik legősibb és legelterjedtebb ábrázoláson, a Feltámadás templomát jelképező architektúra előtt, a jeruzsálemi püspök, Szent Makariosz áll, aki kezében tartva – két diakónus segédletével – magasra emeli a megtalált Szent Keresztet. A kép bal oldalán, koronával a fejükön, Nagy Szent Konstantin és Szent Heléna látható, a jobb oldalon pedig, a Szent Kereszt erejének tulajdonított valamelyik csodát ábrázolják.

A liturgikus hymnológia, úgy ünnepli a Szent Keresztet, mint Magát, Krisztus személyét. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Keresztet, és olyan hasonlatokat alkalmaz vele kapcsolatban, amelyek csak Jézus Krisztus Személyére érvényesek. A Kereszt, így Krisztus valóságos eikónjává, képmásává válik: „Óh különös csoda! A keresztnek szélessége és hossza egyenlő az égboltéval, mert isteni kegyelemmel megszenteli a mindenséget. Általa győzettek le a barbár népek, általa szilárdult meg az uralkodók jogara. Óh isteni lépcső, teáltalad feljutunk a mennybe, énekekben magasztalva Krisztus Urunkat” (Hymnologion I. p. 236). A következő dicséreti sztichira –, melyet a Hajnali istentiszteleten (utrenye) énekelünk, ott, ahol azt megtartják és a hívek, szeretettel és örömmel vesznek rész rajta – Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítását, nem csupán Krisztusnak, hanem Krisztusnak és Krisztus Keresztjének együttesen tulajdonítja: „Ma megjelenik az Úr keresztje, és a hívők szeretettel fogadják, és gyógyulást nyernek lélekben és testben, minden erőtlenségtől. Csókoljuk meg örömmel és félelemmel! Félelemmel, mint méltatlanok bűneink miatt, örömmel az üdvösségért, amelyet nyújt a világnak, a rászegezett Krisztus Urunk, akié a nagy irgalom” (uo. p. 236). Az utrenye lényeges és csodálatos mozzanata, a hódolat a Szent Kereszt előtt. A hívek sorba állnak, és alázattal leborulnak a Szent Kereszt előtt, majd megcsókolják Azt, mintha Magát Jézust csókolnák meg, miközben éneklik a Kereszthódolási sztichirákat: „Jertek hívők, hódoljunk az életetadó keresztfának, amelyen Krisztus, a dicsőség Királya, kezeit önként kitárva, fölemelt bennünket a hajdani boldogságba, melytől egykor az ellenség gyönyör által megfosztott, és Isten száműzötteivé tett minket. Jertek hívők, hódoljunk a keresztfának, amely által méltók lettünk szétzúzni a láthatatlan ellenségek koponyáját. Jertek népek minden nemzetségei, énekekkel tiszteljük az Úr keresztjét: Örvendezz óh Kereszt, az elesett Ádám teljes megváltása; benned büszkélkednek hűséges királyaink, kik a te erőddel hatalmasan leigázták Izmáelnek népét. Téged félelemmel csókolunk mostan mi keresztények, és a rád szegezett Istent dicsőítjük mondván: Urunk, aki a keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk, mint jóságos és embereket szerető” (im. p. 237).

Nem képes bűnbánatra, mert testnélküli. Mert az ember bűnbánatot a test erőtlenségének az okán kapott.

Halhatatlan, nem természete szerint, hanem kegyelemből, mivel minden, aminek kezdete van, be is fejeződik annak természetéből kifolyólag. De egyedül csak az Isten örökkévaló, helyesebben, Ő még az örökkévalóságnál is magasabb rendű. Mivel az idők alkotója nem függ az időtől, de Ő fölötte áll az időnek.

Az angyalok másodlagosak, ésszel elérhetőek, fényességek, akik az első és kezdet nélküli Fénytől nyerik a fényüket, nincs szükségük nyelvre és hallásra, hanem saját gondolataikat és döntéseiket a szó kiejtése nélkül közlik egymással. Továbbá, minden angyal az Ige által lett teremtve, a teljességet a Szent Lélek közreműködésével, megszenteléssel, az ő méltóságuknak és helyüknek megfelelően részesülvén a fényből és kegyelemből.

Ők, leírhatók, mivel amikor az égben vannak, nincsenek a földön; és ha elküldi Isten őket a földre, akkor nem maradnak az égben, de falak és ajtók és kerítések és zárak nem korlátozzák őket, mivel lehatárolatlanok. Lehatárolatlanoknak pedig azért nevezem őket, mert nem úgy jelennek a méltó embereknek amilyenek, hanem megváltozott formával, arra tekintettel, hogyan láthatják őket, akik nézik őket. Mivel természete szerint és valóságos értelemben lehatárolatlan csak az, ami nem teremtett. Mivel minden teremtményt lehatárol az őt megteremtő Isten.

Fényüket kívülről, a Lélektől kapják, nem a saját lényegükből ered; az isteni kegyelem közreműködésével prófétálnak; nincs szükségük házasságra, mivel nem halandóak.

Mivel ők tisztán értelmi lények, olyan helyeken találhatóak, melyeket nem lehet testi módon leírni, hanem csak ésszel közelíthetőek meg, mivel ami a természetüket illeti, nem olyan a kinézetük, mint a testi (lényeknek) és nem rendelkeznek a harmadik dimenzióval, hanem azzal a (képességgel), hogy szellemi módon vannak jelen és működnek bárhova is legyenek küldve és nem tudnak egy időben két helyen lenni és működni.

A lényegüket tekintve egyelők-e, vagy különböznek-e egymástól – nem tudjuk. Ezt egyedül csak az őket megteremtő Isten tudja, Aki mindent tud. Egymástól fényben és helyben különböznek; vagy a fényességnek megfelelő helyen vannak, vagy a helyüknek megfelelően részesülnek a fényből és ragyogják be egymást, a rend vagy a természet elsődlegességének okán. De világos, hogy azok az angyalok, akik magasabban vannak fényt és tudást is közölnek az alattuk állóknak.

Ők erősek és készek az isteni akarat teljesítésére és a természetüket jellemző gyorsaság következtében bárhova is parancsolja őket az isteni rendelkezés rögtön ott teremnek; és megvédik a föld részeit; és irányítják a népeket és országokat attól függően, hogy hogyan parancsolja nekik a Teremtő; és rendelkeznek dolgainkkal és segítenek nekünk. Általában az isteni akarat szerint és az isteni parancs szerint is magasabban vannak nálunk és mindig az Istennél vannak.

Ők, nehezen hajlanak a rosszra, bár nem megingathatatlanok. De most már megingathatatlanok, nem természetük szerint, hanem a kegyelem és a csak a jóhoz való ragaszkodásukból kifolyólag.

Amennyire ez számukra lehetséges, ők látják az Istent és ez a táplálékuk.

Mivel magasabban vannak nálunk, mint testnélküliek és bármiféle testi szenvedélytől mentesek, ugyanakkor ők nem szenvedélymentesek, mert szenvedélytől egyedül az Isten mentes.

Bármivé átváltoznak, ahogy az Isten parancsolja, és így jelennek meg az embereknek és felfedik az isteni titkokat az embereknek.

Az égben vannak, és egy dologgal foglalkoznak, dicsőséget zengenek az Istennek és az Ő isteni akaratának szolgálnak.

Ahogy azt a szent és szentséges és a teológiában a legnagyobb Dionüsziosz Aeropagitész mondja: az egész teológia, azaz a Szent Írás kilenc mennyei sereget nevez meg. Az isteni főpap három, hármas osztályra osztja őket, és azt mondja, hogy az első osztály az, amelyik mindig az Isten körül van, és amelyiknek meg van engedve, hogy a legközelebbi módon és közvetlenül egységben legyen Vele: a hatszárnyú Szeráfok és a sokszemű Kerubok és a szentséges Trónusok. A második osztály az Uralmak, Erők és Hatalmak; a harmadik és utolsó pedig Fejedelemségek, Arkangyalok és Angyalok.

Végezetül, egyesek arról beszélnek, hogy az angyalok minden teremtmény előtt lettek teremtve. Hasonlóan, mint ahogyan Teológus Gergely mondja: ’Mindenekelőtt Ő kigondolja az angyali és mennyei erőket, és ez a gondolat tetté lett.’ Mások azt mondják, hogy ők az első ég megjelenése után lettek megalkotva, de hogy az ember megalkotása előtt, abban mindenki egyetért. Én Teológus Gergellyel értek egyet, mivel úgy kell, hogy mindenek előtt a csak ésszel felfogható lény legyen teremtve, és ezek után az érzékekkel felfogható lény és akkor maga az ember, mely ebből is és abból is áll.

Azok, akik azt mondják, hogy az angyalok valamely lényeg, vagy lény teremtményei, ezek az ő atyjuk, azaz az ördög szájával szolnak. Mivel az angyalok, lévén teremtmények, nem teremtők. Mindenek Alkotója és Gondviselője és megőrzője az Isten, Aki egyedül nem teremtmény, és akit dicsőítenek, és akit énekelnek, az Atyában és Fiúban és Szent Lélekben.”

Amit Szent Atyánk, Damaszkuszi János tanít az angyalokról, azt tanítja az Orthodox Egyház is, se többet, se kevesebbet.

A Szent Zsinatok megnyilatkozásai. Az – akkor még egyetemes – Egyház dogmatikai megnyilatkozásainak a kiindulópontjai a korai, többségében keleti hitvallások, melyekben már a III. századtól megfogalmazták, hogy az Atya minden láthatónak és láthatatlannak teremtője. Ezt mondja ki – nem újdonságként tehát, hanem az Egyházban mindig is meglévő egységes hitet – az I. Nikaiai (325) Egyetemes Zsinat. Ezzel, az Egyetemes Egyház, rögzítette az angyalok létét, mint dogmát. Egyesek ezt a dogmatikai tételt úgy értelmezik, hogy az Egyház nem mondja ki kifejezetten az angyalok létét, csupán feltételezi azt. Ez azonban nem jogosít fel senkit sem arra, hogy kételkedjék ebben a hitigazságban, hiszen a kifejezett kijelentés azért hiányzik, mert hitünknek ez az igazsága – egészen az újkorig – nem kérdőjeleződött meg.

A gnosztikusok teremtés-ellenes elképzeléseivel szemben, védelmezni kellett az angyalok teremtett voltát. Ezért a Braga-i szinódus (561) elítélte a gnózis és a manicheizmus hatása alatt lévő priszcilliánus emanáció-tant, és kimondta, hogy aki hiszi, hogy az emberi lelkek, vagy az angyalok Isten lényegéből keletkeztek, amint azt Manicheus és Priszcillianusz mondják, legyen kiközösítve. Továbbá, ugyanez a szinódus elitélte a dualista ördöghitet, mely az ördögöt teremtetlen princípiumnak – vagyis Istennel egyenlőnek – és a rosszat szubsztanciának gondolta el.

Ebben az időben üti fel a fejét egy – állítólag origenista, bár ezt manapság sokan kétségbe vonják, és állításaik szerint, Órigenész neve alatt megjelent pszeudo-epigrafákról van szó – olyan álláspont a palesztinai szerzetesek körében, mely túlzásba viszi az angyalok üdvtörténeti szerepét. A frígiai Laodicea, már a IV. században elítélte a túlburjánzó angyalkultuszból eredő angyalok imádatát. Az origenisták ellen pedig Jusztinianusz császár ad ki ediktumot, melyet a Konstantinápolyi szinódus (543) erősít meg. Az elítélt tanok abban tévedtek, hogy az angyalokat egyenlővé tették Krisztussal, nem ismerték fel a megtestesülés jelentőségét, és összekapcsolták az angyalokat a kozmosz anyagi erőivel. A szinódus döntéséből egyértelműen kiolvasható az orthodoxia azon szándéka, hogy a Logoszt – mint teremtetlent – abszolút módon a teremtett angyalok fölé emelje, és az angyalokat határozottan szétválassza az anyagi kozmosztól.

A II. Konstantinápolyi (553) Egyetemes Zsinatnak ismét csak védelmeznie kellet az orthodox krisztológiát egy téves angyaltantól. Az origenizmus egyik szélsőséges változata, Krisztust megtestesült nousznak tekintette, aki ugyan egyesült a Logosszal, de nem azonos vele. Ennek a megtestesült nousznak többek között az a feladata, hogy újra az ős-egybe vezesse a bukott szellemeket, hogy minden értelmes lény – még a démonok is – Krisztussal és a Logosszal egyesüljenek. Ezen szélsőséges origenisták szerint, Krisztus csak egy angyal.

Miközben nyugaton a túlburjánzó angyalkultusz ellen kellet fellépni, addig keleten egy ellentétes irányú eretnekség üti fel a fejét: a képrombolás, mely az angyalok képeinek a tiszteletét is tiltotta. Ezért kellett a II. Nikaiai (787) Egyetemes Zsinatnak megvédenie a tiszteletreméltó angyalok szent ikonjait.

Végezetül engedtessék meg egy rövid megjegyzés azok ellen, akik az értelem nevében utasítják el az angyalok létét, hiszen még az értelem is képes arra, hogy egy tiszta szellemi létező létének a lehetőségét, és ellentmondás mentességét igazolja. Kiindulópontként vegyük az embert, akinek szellemi lelke egyszerre lényegadó formája a testnek, ugyanakkor – tekintve, hogy az anyagot és az érzéki megismerést meghaladó aktusokra képes – szubzisztencia is, hiszen „önmagában” és „önmaga által” áll fenn. Ha ez az állításunk igaz az emberre – mármint, hogy szellemi lelke meghaladja az anyagot, és attól bensőleg független – akkor abban sincs semmi ellentmondás, hogy létezhetnek olyan szellemi létezők, akik a szellemnek, mint szellemnek a sajátos létét, az anyagtól való még nagyobb függetlenségben fejezzék ki és valósítsák meg, mint az emberi szellem. Isten oldaláról nézve a dolgot, pedig még inkább elgondolható, hogy Isten, mint Teremtő Isten, az Ő saját szellemi létének a képmását a teremtés során, egy sokkal magasabb formában hozza létre, mint a testhez – valamiféleképpen, de mégis csak – kötött emberi szellem…

Ezek azonban csak emberi okoskodások, gyarló és gyatra próbálkozások, melyek egy orthodox keresztény számára, nem jelentenek perdöntő argumentumokat. Az egyetlen meggyőző érv, mely előtt minden orthodox keresztény ember fejet hajt, nem más, mint az Orthodox Egyház mindig is meglévő, egyetemes hite, mely sohasem kérdőjelezte meg az angyalok létét, hanem inkább alázattal így imádkozik hozzájuk: „Óh, Mennyei Seregeknek fővezérei, Hozzátok esedezünk mi méltatlanok, hogy könyörgéseitekkel erősítsetek meg minket, anyagtalan dicsőségetek szárnyainak takarójával oltalmazva bennünket, kik állhatatosan leborulunk és kiáltunk: Mentsetek meg minket a veszedelmektől, mint a Mennyei Hatalmak fővezérei”55.

Jegyzet:

1 Hénokh könyve, 14, 18-23. In: Apokrifek. Ókeresztény írók, 2. (ford. Baán István)

2 Im., 39, 12-13.

3 Im., 9, 1.

4 Im., 40, 9-10.

5 Im., 20, 1-7.

6 Vö.: Ps. Clem. Hom., XIX. 16; Recognitiones, II. 24; III. 30; Nikodémus ev., 7/23.

7 Bertalan-ev., IV. E. Hennecke-W. Schneemelcher, Neutestamentliche Apokryphen. Tübingen, 4. Aufl., 1968, I. p. 366-367.

8 Ps. Clem. Hom., XIX. 16; Recognitiones, II. 24; Nikodémus ev., 7/32.

9 Im., X. 8. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a fentebb közölt nézettel szemben, már sokkal engedékenyebben fogalmaz a Ps. Clem. Hom., VIII. 12.

10 1 Kelemen levél, XXXII. 5; XXXIX. 1-9; Szent Polükraposz vértanúsága, 1, 3.

11 Trallésziekhez írt levél, V. 2. In: Apostoli atyák. Ókeresztény írók, 3. (ford. Vanyó László)

12 IX. Példázat, XII. 6-8. In: Im. (ford. Ladocsi Gáspár)

13 Im., VIII. 3.

14 Szent Jusztinosz vértanú-filozófus, Párbeszéd a zsidó Trifónnal. LXXIII. 2. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Ladocsi Gáspár)

15 Az „alvilág” Il XVI, 327 és Od XI, 564; Jusztinosznál a LXX nyelvhasználata alapján megfelel az „abüsszosz”-nak, a mélységnek.

16 Szent Jusztinosz vértanú-filozófus, I. Apológia. LIX. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Vanyó László)

17 Im., LXVI. 4.

18 Im., LVIII.

19 Szent Jusztinosz vértanú-filozófus, Párbeszéd a zsidó Trifónnal. LXXXVIII. 5. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Ladocsi Gáspár)

20 Im., CII. 4.

21 Tatianosz, Beszéd a görögök ellen. 7, 2-3. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Dr. Vanyó László) és Athénegorasz, Kérvény a keresztények ügyében. 24-25. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Vanyó László)

22 Szent Jusztinosz vértanú-filozófus, Párbeszéd a zsidó Trifónnal. LXXIX. 4. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Ladocsi Gáspár)

23 Vö.: Ter 6.; II. Apol., I. 1. kk.

24 1. Apol., XXI. és II. Apol., I. 1.

25 Kérvény, 24, 3 – 25, 1.

26 Beszéd, 7.

27 Párbeszéd, LVI. 4; XXII; XXIII; LIX-LX; LXXXVI. 3; és 1. Apol., LXIII.

28 Perpetua és Felicitas szenvedése, 11. kk.

29 Im., 12.

30 Lyoni Szent Ireneusz, Az apostoli igehirdetés feltárása. 8. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Németh László)

31 Im., 10.

32 AH. II. 20, 4.

33 Lyoni Szent Ireneusz, Az apostoli igehirdetés feltárása. 12. In: A II. századi görög apologéták. Ókeresztény írók, 8. (ford. Németh László)

34 AH., I. 21, 1 – 23, 2.

35 AH., I. 24, 4.

36 De Princ., Praef. 6.

37 Strom., VI. 13.

38 Excerpta ex Theodoto, 27, 3.

39 Origenes, Hom in Num., XI. 3-5.

40 Hom in Lc., XIII.

41 Órigenész, Az imádságról. XXXI. 5. In: Órigenész, Az imádságról és a vértanúságról. Ókeresztény írók, 14. (ford. Vanyó László)

42 Excerpta ex Theodoto, 11, 4.

43 De Princ., I. 8, 1; II. 9, 6.

44 Contra Celsum, VIII. 31; 57.

45 De Princ., II. 8, 2; III. 5, 4.

46 De Princ., II. 2, 2; Az imádságról, XXVII. 9; Excerpta ex Theodoto, 12, 2.

47 Origenész, Az imádságról. XXVI. 5. In: Órigenész, Az imádságról és a vértanúságról. Ókeresztény írók, 14. (ford. Vanyó László)

48 De Princ., III. 3, 3.

49 Órigenész, Intés a vértanúságra. XLV. In: Órigenész, Az imádságról és a vértanúságról. Ókeresztény írók, 14. (ford. Vanyó László)

50 De Princ., I. 6, 2-3; 8, 4.

51 Hom in Seraph., 3.

52 De civ. Dei, X. 7.

53 De civ Dei, XI. 29.

54 Damaszkuszi Szent János Atyánk fő műve, a Phgh gnwsewV, aminek 3. Része a középkorban, sőt, még később is, a görög és a szláv orthodox egyházaknak, klasszikus dogmatika tankönyvévé vált. Atyánk, ezt a művét, 742 után írta és Kosmasnak ajánlotta. A mű 3 részre tagozódik: (1) Kejalaia jilosojika – bölcseleti bevezetés a dogmatikába; azokat a bölcseleti fogalmakat fejtegeti, melyeket Aristotelestől és az egyházatyáktól vett át. (2) Peri airesewn – ezt a részt teljes mértékben Epiphaneostól, Theodoretostól és más, számunkra ismeretlen forrásokból merítette; az önálló részlet, amely 3, sorrendi felsorolásban az utolsó eretnekségről (101-3. fejezetek: iszlám, képrombolók, az aposzchiszták misztikája) szól, valószínűleg későbbi betoldás. (3) EkdosiV akribhV thV orJodoxou pistewV – önálló összefoglalása a görög atyák tanításainak a főbb keresztény dogmákról.

Nyugaton ezt a 3. Részt Petrus Lombardus szentenciái felosztásának mintájára 4 könyvre osztották fel: I. Istenről, II. a teremtésről és gondviselésről, III. Krisztusról, IV. a krisztológia folytatása; Keresztség és Eucharistia; a szentek és képek tisztelete; a Szent Írás könyveinek a kánonja; a rosszról és a végső dolgokról. Az Istenről szóló traktátusában Atyánk, főleg Szent Aeropagita Dionüszioszra hivatkozik; a Szent Háromságra vonatkozó tanításában inkább Teológus Szent Gergelyre; a krisztológiában pedig Bizánci Leontioszt, Szent Maximosz hitvallót és Anasztasziosz Sinaitát, a teremtésről szóló tanításában pedig Emeszai Nemeszioszt részesíti előnyben.

Mivel az angyalokról szóló traktátusa nem túlságosan hosszú, ezért úgy gondoltuk, hogy az egész traktátust lefordítjuk és közöljük, mivel mindezidáig – tudomásunk szerint – nem jelent meg még magyar nyelven. (A fordítás Tisztelendő Bilku R. Szergij, orthodox pap munkája.)

55 Szent Mihály Arkangyal és a többi Testnélküli Hatalmak ünnepének a Tropárionja. (In: Liturgikon I. p. 257. [ford. D.Dr. theol. Berki Feriz protopresbiter])

lege�d @]����kozmikus jelentősége van, akárcsak Jusztinosznál. Az apostoli igehirdetés feltárása (II. sz.) c művében így ír: „Ő maga a mindenható Isten Igéje, aki láthatatlan jelenlétével eltölt mindent ebben az egész világban, és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, mert Isten Igéje által rendez el és kormányoz mindent, Isten Fia bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra, hisz amikor láthatóvá lett, ki kellett nyilatkoztatnia ennek a világnak részesedését keresztrefeszítésében azért, hogy látható formája által megmutassa miként munkálkodott a láthatón…” (ÓÍ VIII.595-596.).

Később, a IV. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekéziseit már teljes mértékben áthatotta a kereszt szimbolizmusa, és Constantius császárhoz írt levelében (351) beszámol a Jeruzsálem fölött megjelent fény-keresztről (Opera omnia, 250.). Nála, Jézus Krisztus történelmi Keresztje az alapja mindennek, mely Jeruzsálemhez kapcsolódik. Aranyszájú Szent János fentebb idézett homília-részletében is a kereszt „csak” eszköz, amely megnyitja a Mennyei Szentélyt. Szent János Atyánk az apsis szót használja, amely azt a szokást tükrözi, hogy a templomok apsisába keresztet festettek, ill. raktak ki mozaikból, hiszen az apsis az ég megjelenítése volt a templomban, az a hely, ahol megnyílik az ég, ahol alászáll a Mennyei Jeruzsálem. A keletelt templomoknál (vagyis ott, ahol a templom apsisa Kelet felé néz) ez megfelelt a hagyományos imádkozási iránynak is (Szent Egyházunkban a templomok keletelését mind a mai napig tartjuk is, nyugaton, ezt manapság sajnos már nem veszik figyelembe, bár több nyugati liturgikus szakember felhívta már a figyelmet erre a hiányosságra, általában süket fülekre találva [pl. Louis Bouyer, Architecture et liturgie, CERF, Paris 19912]). Valószínűleg, a keresztnek – mint jelképnek – a használatát és az ima Kelet felé néző irányát, az első keresztények eszkatologikus reményével magyarázhatjuk, onnan várták Krisztus második eljövetelének az előfutárát, a Szent Kereszt megjelenését. Ez lehetett a közös alapja annak a ténynek, hogy a Szentégek kiszolgáltatásakor kereszt-signaculumot használtak és a keleti falra felfestették a Szent Keresztet.

A Szent Liturgia – mint már említettük – szeptember 14.-én ünnepli, a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét. Bár Szent Egyházunk ősi hagyománya szilárdan állítja a Szent Kereszt megtalálásának a történelmi hátterét, mégis sok újkori történész – főleg nyugaton – szkeptikusan fogadja ennek hitelességét. Mi, egyszerű, hívő, orthodox keresztények azonban nem sokat foglalkozunk az ilyen véleményekkel, és az ünnep címében szereplő felmagasztalást azonosítjuk az időtlen dicsőítéssel. Az egyik legősibb és legelterjedtebb ábrázoláson, a Feltámadás templomát jelképező architektúra előtt, a jeruzsálemi püspök, Szent Makariosz áll, aki kezében tartva – két diakónus segédletével – magasra emeli a megtalált Szent Keresztet. A kép bal oldalán, koronával a fejükön, Nagy Szent Konstantin és Szent Heléna látható, a jobb oldalon pedig, a Szent Kereszt erejének tulajdonított valamelyik csodát ábrázolják.

A liturgikus hymnológia, úgy ünnepli a Szent Keresztet, mint Magát, Krisztus személyét. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Keresztet, és olyan hasonlatokat alkalmaz vele kapcsolatban, amelyek csak Jézus Krisztus Személyére érvényesek. A Kereszt, így Krisztus valóságos eikónjává, képmásává válik: „Óh különös csoda! A keresztnek szélessége és hossza egyenlő az égboltéval, mert isteni kegyelemmel megszenteli a mindenséget. Általa győzettek le a barbár népek, általa szilárdult meg az uralkodók jogara. Óh isteni lépcső, teáltalad feljutunk a mennybe, énekekben magasztalva Krisztus Urunkat” (Hymnologion I. p. 236). A következő dicséreti sztichira –, melyet a Hajnali istentiszteleten (utrenye) énekelünk, ott, ahol azt megtartják és a hívek, szeretettel és örömmel vesznek rész rajta – Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítását, nem csupán Krisztusnak, hanem Krisztusnak és Krisztus Keresztjének együttesen tulajdonítja: „Ma megjelenik az Úr keresztje, és a hívők szeretettel fogadják, és gyógyulást nyernek lélekben és testben, minden erőtlenségtől. Csókoljuk meg örömmel és félelemmel! Félelemmel, mint méltatlanok bűneink miatt, örömmel az üdvösségért, amelyet nyújt a világnak, a rászegezett Krisztus Urunk, akié a nagy irgalom” (uo. p. 236). Az utrenye lényeges és csodálatos mozzanata, a hódolat a Szent Kereszt előtt. A hívek sorba állnak, és alázattal leborulnak a Szent Kereszt előtt, majd megcsókolják Azt, mintha Magát Jézust csókolnák meg, miközben éneklik a Kereszthódolási sztichirákat: „Jertek hívők, hódoljunk az életetadó keresztfának, amelyen Krisztus, a dicsőség Királya, kezeit önként kitárva, fölemelt bennünket a hajdani boldogságba, melytől egykor az ellenség gyönyör által megfosztott, és Isten száműzötteivé tett minket. Jertek hívők, hódoljunk a keresztfának, amely által méltók lettünk szétzúzni a láthatatlan ellenségek koponyáját. Jertek népek minden nemzetségei, énekekkel tiszteljük az Úr keresztjét: Örvendezz óh Kereszt, az elesett Ádám teljes megváltása; benned büszkélkednek hűséges királyaink, kik a te erőddel hatalmasan leigázták Izmáelnek népét. Téged félelemmel csókolunk mostan mi keresztények, és a rád szegezett Istent dicsőítjük mondván: Urunk, aki a keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk, mint jóságos és embereket szerető” (im. p. 237).

A Szent Kereszt felmagasztalása

Szent Egyházunk szeptember 14.-én ünnepli a Szent Kereszt felmagasztalását. A kereszt (gör. sztaurosz, szláv krest, lat. crux) külső megjelenését illetően, két egymást merőlegesen metsző vonal, a kör mellett az emberiség legáltalánosabb jele.

Általános jelkép értelmében különböző formái díszítőelemként illetve jelekként a kereszténység előtti és azon kívüli világban is megtalálhatóak. A két egymást metsző vonal – amely a csillag leegyszerűsített formája – a kozmikus rend, az égiek ősi jele a történelem előtti időkben, amelyet bajelhárító, vallásos-mágikus tartalommal is felruháztak. A kereszt az ellentétek egységének a képe: szárainak találkozási pontja a végesre, a befejezettre; szárainak az iránya viszont a végtelenre, a befejezetlenre utalnak. A körbe belerajzolt kereszt a teljesség, ill. az isteni és az emberi, az élet és a halál találkozásának, ill. az élet győzelmének a szimbóluma. Egyszerűsége miatt a környező világ formáiban minden kor embere felismerte, hogy keresztre emlékeztet a négy égtáj, a kiterjesztett szárnyú madár, a zászló, a mérleg, a kard, az úszó emberi test, a hajó, az árboc, a horgony, a hárfa, az eke és még sok minden más is. Ezáltal jelképezhet égitestet, szelet, vihart, fát, embert, állatot, eszközöket; és ezáltal lehet az áldás, ill. az átok jele is. A semita ábécé a tau (mint tau-kereszt) az iratokat hitelesítő aláírásként is szerepelt – sőt, az Egyház főpapjai mind a mai napig használják, kissé módosult formában – s az írásbeliség kialakulásával szintén a személy nevét, és ezzel magát a személyt helyettesítő írásjel lett. Ezt a véleményt azonban tagadja G.W.H. Lampe, aki egyik tanulmányában – The Seal of the Spirit, 16. old. – azt igyekezett kimutatni, hogy a héber „tau” soha nem jelentette a keresztet a zsidóknál, sőt a betű jelen formája nem is hasonlít a keresztre. Ez ellen azt kell mondanunk, hogy Krisztus korában a „tau”-t kétféleképpen írták: „+” vagy „X” alakban, így látható a Kr. u. I. században készült palesztínai szarkofágokon, amint azt E.Goodenough is kimutatta (Jewish Symbols int he Greco-Roman period, III, [225-229. ábrák]). Az utóbbi formát azonosította már a II. században Jusztinosz a görög „khi”-vel, a kozmoszt összetartó erő jelével és a kereszttel, amelyről Krisztus beszélt, és amelyen meghalt (erre még később visszatérünk).

A kereszt azonban mint kivégző eszköz, mint szégyenfa szerepelt az ókori ember tudatában. A keresztre feszítés a halálbüntetés egyik módja volt az ókorban, melynek során a halálraítéltet keresztre kötözték vagy szegeszték, melynek következtében a szerencsétlen iszonyú kínok között megfulladt. Diodorosz szerint távol-keleti asszírok találták ki, és tőlük vették át a keleti népek. A rómaiak Kr.e. a III. századtól kezdték alkalmazni, mint a halálbüntetés legkegyetlenebb és legszégyenteljesebb formáját. Általában csak rabszolgák esetében alkalmazták, gyilkosság, rablás, árulás, vagy lázadás megtorlásaképpen; római polgárt csak nagyon kivételes esetben szegeztek keresztre (ezért nem feszítették meg Szent Pál Apostolt sem). Előfordultak bírói ítélet nélküli keresztre feszítések is. Ilyenkor a keresztre feszítést kimondó ítéletet a nép tömeges „Ibis ad crucem!” felkiáltása fejezte ki. Végrehajtás előtt az elítéltet általában megostorozták, majd kitárt karjaihoz kötözték a kb. 30 kg-os gerendát, a kereszt vízszintes szárát (patibulum), mely a nyakszirtre és a vállakra nehezedett. Az elítéltet elrettentő példaként forgalmas utcákon vezették a kivégzés helyére, amely mindig a városon kívül volt, egy tágas, emelt helyen. A vesztőhelyre érkezvén a kivégzendőt mezítelenre vetkőztették (ez alól kivételt képeztek a zsidók, akik a Talmud előírása szerint egy kis kendőt [perizoma] kötöttek az ágyék köré), majd a földre teperték, és kitárt karjait a csuklónál átütve rászegezték a kereszt vízszintes gerendájára, az előre kifúrt lyukakba. A keresztet úgy méretezték, hogy a test erősen megfeszített állapotban szegeződjön rá, ez egyrészt növelte a szenvedést, másrészt segítette a halál beálltát, mert akadályozta a légzést. A vízszintes gerendát a rászegezett testtel együtt kötelek segítségével fölhúzták a földbe ásott, függőleges gerendára, majd rögzítették. Ezután szegezték a lábakat a függőleges gerendára egymás mellett két szeggel, vagy egymásra rakva egy szeggel. Az elítélt feje fölé táblát tettek, ráírván büntetésének okát. A római jog szerint a táblán három adatnak kellett szerepelnie: az illető nevének, származási helyének és bűntettének. Miután a keresztre feszítés megtörtént, a kivégző osztag a helyszínen maradt, egészen a halál beálltáig. Ha siettetni akarták a halált, eltörték a lábszárcsontokat, minek következtében az illető teste összeroskadt, megakadályozván ezzel a tüdő mozgását. A római törvény és szokás szerint, az elítélt ruháin a hóhérok osztoztak. Seneca véleménye szerint „az így elítéltekből cseppenként szivárgott el az élet” (Epustulae 101,14). A római jog szerint azonban a halálraítélt büntetése még nem ér véget a halállal: a hulla a kereszten marad, míg el nem rothad, vagy az alacsony keresztről a vadállatok, keselyűk el nem hordták (Horatius, Plinius). Külön kérni kellett – mint kegyet – hogy a hatóság adja ki a holttestet a hozzátartozóknak, hogy illően elsirathassák, ill. eltemethessék. A keresztre feszítés egészen a IV. század elejéig volt általános az egész római birodalomban. I. Nagy Szent Konstantin császár (306-334) az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette.

A keresztény ember tudatában azonban a kereszt, mint Szent Kereszt, mint Krisztus Keresztje jelenik meg, amelyen Isten Fia meghalt a világ üdvösségéért. Az Egyház számára a kereszt a dicsőség jelvénye, a bűn és a halál fölötti győzelem jele. Magát a Szent Keresztet Szent Heléna császárnő (+328 v. 330) találta meg a Golgota földjében; és már 335. szeptember 13.-án templomot szenteltek a tiszteletére Jeruzsálemben, a Golgotán, amelyet Szent Kereszt templomnak is neveztek. Másnap ünnepélyes tiszteletadásra felmutatták a népnek a megtalált Szent Keresztet. (Egyes dogmatörténészek szerint, a IV. században kialakult Szent Kereszt előtti proszkünészisz-hez vezethető vissza az ikontisztelet eredete is, hiszen a legtöbb ikont 550-700 között festették, amelyet aztán később kiegészítettek a mai értelemben vett ereklyék és vértanúk sírjának a tiszteletével. Mások azonban ezt cáfolják, és az ikontisztelet kialakulását – amit ma ikontisztelet alatt értünk, és amit és ahogyan azt a 2. Nikaiai [VII. Egyetemes] Zsinat 787-ben meghatározott – jóval korábbra teszik.) Ezek az események képezik alapját annak az évi megemlékezésnek, amely Konstantinápolyban az V. században, Rómában jóval később, a VII. század végén tűnik fel. Szeptember 14.-én azokban a templomokban, ahol nagyobb keresztereklye volt (Jeruzsálem, Konstantinápoly, Róma) ünnepélyes szertartás keretében a hívőknek felmutatták, akik bemutathatták hódolatukat Krisztus szenvedésének és halálának a Fája előtt. Innen nyerte maga az ünnep is a nevét: Szent Kereszt felmagasztalása.

Az V. és a VI. Egyetemes Zsinat folytatásaként számon tartott ún. „ötöd-hatodik”, penqeth (quini-sexta) Zsinat (691-692), amelyet Konstantinápolyban tartottak a császári udvar trulloszában, a 73. kánonjában így fogalmaz: „Miután az életetadó kereszt mutatta meg nekünk az üdvözülést, minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy méltó tiszteletet adjunk annak, ami által megszabadultunk a régi (bűnbe)esésünktől. Ezért, megadván neki értelemmel, szóval és érzelemmel a hódolatot (thn proskunhsin), szigorúan megparancsoljuk, hogy tűnjenek el a kereszt (azon) jelei, amelyeket egyesek a földre rajzolnak, nehogy a járókelők tiprásától megbecsteleníttessék győzelmi jelvényünk. Azokról pedig, akik ezentúl a kereszt jelét a földre rajzolják, azt parancsoljuk, hogy közösíttessenek ki.” Érdemes felfigyelnünk a proskunew terminusra, amelyet hódolatként szokás fordítani, azonban maga a szó, sokkal mélyebb értelmű, a hódolat legmélyebb értelmét jelenti, amennyiben azt is kifejezi, hogy valakit, vagy valamit előtt földre borulva tisztelni, tehát a legtökéletesebb hódolatot. Nem tévesztendő össze azonban, az egyedül Istennek kijáró imádó szolgálattal (latreia), amint erre a VII. Egyetemes Zsinat is felhívta a figyelmet, amikor különbséget tett a timhtikh proskunhsiV és a latreia között. A VII. Egyetemes Zsinaton a Szent Kereszt tisztelete, mint már korábban elfogadott és rögzített tény szerepel, amennyiben kimondja a Zsinat, hogy az ikonokat is ugyanaz a tisztelet illeti meg, mint az életetadó Keresztet, a kereszténység megkülönböztető jelét.

A kereszt, a Szent Írásban, már az Ószövetségben is úgy mutatkozik meg, mint oltalmazó jel, melyet Istentől kapott jelként hordoznak a bűnt elutasító emberek: „Járd be az egész várost, és jelöld meg tau-val azoknak a férfiaknak a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, melyeket benne művelnek. (…) Utána járjátok be a várost és pusztítsatok… Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok” (Ez 9, 4-6). Az atyák allegorikus exegézisében a kereszt ószövetségi előképei: az élet fája a Paradicsomban (Ter 2,9; Jel 2, 7; 22, 2.14.19), a rézkígyó (Szám 21,9; vö. Jn 3,14), Jákob létrája (Ter 29,12). A keresztet hordozó Krisztus előképe Izsák, aki a saját hátán vitte az áldozatbemutatáshoz szükséges fát (Ter 22, 6), amint Krisztus is hordozta keresztjét, mikor önmagát mutatta be teljesen elégő áldozatul az Atyának. A kereszten feláldozott Krisztus előképe a zsidók húsvéti báránya. Számos jövendölés utal Jézus kereszthalálára, mégis a legismertebbek és talán a legszebbek az ún. Ebed Jahve dalok, Jahve Szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedésének üdvösségszerző hatásáról (Iz 42, 1-4: A Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt; Iz 49, 1-6: A Szolga meghívása én-beszéd formájában, Jeremiás meghívására emlékeztető módon; Iz 50, 4-9: A Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről én-beszéd formájában; Iz 52, 13-53, 12: A Szolga engesztelő szenvedése, diadala és felmagasztalása). Ide kell még vennünk a Zsoltárok Könyvében található jövendölést is (21, 17-19): „Körülvett engem nagy sereg kutya, a gonoszok zsinatja körülfogott engem. Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek”.

Az Újszövetségben a kereszt a bűn és a halál fölötti győzelem helye, a Mennyei Atya iránti fiúi engedelmesség („Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” [Fil 2,8]), és szeretet („Nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” [Jn 15,13]), valamint a szeretetből fakadó megbocsátás eszköze és képe („Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” [Lk 23,34]), és ezáltal válik a Kereszt Fája, a bűnbeesés fájának az ellentétévé. Az ember a kereszt által részesedik a megváltásban (Ef 2, 14-16; Kol 1,20; 1,14). A görög bölcselkedők számára a kereszt ostobaság, a zsidóknak botrány (1Kor 1,18.23; Gal 5,12; Fil 2,8), a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,18.23; Gal 6,12). Teológiai értelemben a kereszt, Krisztus szenvedésének és keresztjének vállalását jelentő (Mt 10,38; 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23; 14,27), hiteles keresztény életnek a foglalata; a szeretetből vállalt önmegtagadás és életünk végső célja – vagyis az üdvösség – szempontjából káros dolgoktól való elszakadásunk eszköze (Gal 5,24; 6,14); a megérdemelt dicséret és dicsekvés egyetlen iránya (Gal 6,14); az Istennel való egyesülés (theózis) eszköze, a keresztény misztika legfontosabb jelképe (Mt 10,38; Róm 6,8; Gal 2,20; 5,24). Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, az orthodox keresztények nem a holt fa, még kevésbé az egykori kivégzőeszköz előtt borulnak le, hanem a szeretet egyetemes, isteni jele előtt (vö. 1Ján 3,14), amely az örökké élő Isten Fia, és az Ő elevenítő Lelkének transzcendens hatása folytán az összes kegyelem közvetítője, az Isten felé nyitottan és az isteni szeretetet elfogadottan közeledő léleknek. A kereszt, az a kő, amely szilárdságot ad és megtart, vagy rázuhan az emberre és összetöri őt, minden egyes keresztény ember életének megfelelően. Ezen utóbbi emberekre mondja Szent Pál Apostol, hogy ők „Krisztus keresztjének az ellenségei” (Fil 3,18).

Ikonográfiai és patrisztikus szempontból a következőket mondhatjuk. A keresztről, mint jelről – amelyet az apologéták burkoltan a hajóárbocban, a bárdban, az ekében és egyéb eszközökben véltek felfedezni – már részben említést tettünk. Ez a jel eleme lett a különböző liturgikus cselekményeknek és szentségeknek, bőven elég csupán a keresztvetésre gondolni, továbbá arra, hogy milyen nagy erőt tulajdonítottak a kereszt jelének az első szerzetesek és remeték. Arról azonban még nem beszéltünk, hogy hogyan vált a kereszt a kultikus tisztelet tárgyává, és hogyan vált a leggyakoribb keresztény jelképpé, annak ellenére, hogy a keresztrefeszítés jelenetének az ábrázolását az ókeresztény korban elkerülték.

Egészen az V-VI. századig, a rajzolt, ill. festett keresztet illette meg az elsőség, a plasztikai alkotások csak később jelentek meg. Ennek pedig az az oka, hogy a festett keresztet nem kifogásolták a pogányok sem, számukra inkább a kereszt tisztelete jelentett problémát. A Domotilla-katakomba freskóján, már keresztény szimbólumként jelenik meg a festett kereszt. Mint már említettük a kereszt jelének az ikonogramja már eleve adva volt a környező világban – elsősorban mint kozmikus szimbólum – az ókeresztény iratok pedig, a görög Tau (T) betűvel hozzák kapcsolatba a kereszt látható alakját, mint ahogyan azt teszi a Barnabás-levél (II. sz. k.): „Mivel azonban a ’tau’-ban a kereszt a kegyelmet jelképezi, háromszázat is (T=300) mond” (ÓÍ III.232.). Látszólag a külső hasonlóság az, ami az egybevetést szolgálja, ez azonban nem ad magyarázatot a kereszt és a tau kapcsolatára. Azt mindenesetre tudjuk, hogy a zsidó qumrani közösség tagjai az eljövendő messiási kor közösségéhez tartozónak tartották magukat, és magához a közösséghez való tartozás jele volt a tau, amelyet Ezekiel Próféta látomásában egy angyal tesz a kiválasztottak homlokára: „…jelöld meg tau-val azoknak a férfiak a homlokát…” (Ez 9,4). A Jelenések Könyvében pedig ugyanezt a jelenetet találjuk: „Ne ártsatok a földnek és a tengernek, sem a fáknak, amíg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” (Jel 7,3); a 14,1-ben pedig a választottak a homlokukon viselik a Bárány és a Bárány Atyjának a nevét.

Hermász Pásztorában (I. sz. vége – II. sz. eleje), a „név” viseléséről beszél: „Ha csak magát a nevet veszed fel, mit sem használ neked. Ezek a szüzek Isten Fiának erői. Ha a nevet magadra veszed, de az öltözetet már nem viseled, akkor hiába vetted magadra a nevet” (OÍ III.345.). A „felvenni a nevet” ill. „hordani a nevet” kifejezések nagy hasonlóságot mutatnak az Evangéliumok kifejezéseivel: „…aki nem veszi fel keresztjét…” (Mt 10,38); „…aki nem hordja keresztjét…” (Lk 14,27). Itt a kereszt úgy szerepel, mint a róla elnevezetteknek tudatos életformája, ami a megpecsételésnek a következménye. A Didachéban (II. sz.) ezt olvashatjuk: „Szent Atyánk, hálát adunk neked Szent Nevedért, melynek sátrát szívünkben ütötted fel…” (OÍ III.98.). Ez a mondat pedig a Szent János Evangéliumában olvasottakhoz hasonlít: „…és az Ige testté lett és közöttünk lakozott…” (eskhnwsen en hmin = közöttünk, bennünk sátorozott) (Jn 1,14). Világos tehát az összefüggés a pecsét, a kereszt, a jel, a név és az Ige között.

A homlokra rajzolt kereszt, az egyik legősibb keresztény jel, amelyet Nagy Szent Vazul Atyánk A Szent Lélekről c. művében a szóbelileg hagyományozott apostoli eredetű gyakorlatok közé sorolt: „Az Egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyek írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából. (…) Például, hogy az elsőt és legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek, s ki tanította ezt nekünk írásban?” (ÓÍ VI.145.). A II. század végéről származó Aberkiosz-felirat úgy beszél a keresztségi jelről, mint ragyogó pecsétről. A IV. század végén arról tanúskodik Quodvultdeus, hogy a katekumenek homlokát is megjelölték kereszttel, Krisztus iránt való elkötelezettség jeleként: „Még nem születtek újjá a keresztség által, a kereszt jele által azonban már megfogan bennetek az Egyház” (De symbolo, 1,1). A kereszttel való megjelölés a többi szentségnek is részévé vált, áthatotta a mindennapi keresztény életet, ahogyan erről Aranyszájú Szent János Atyánk is ír: „A kereszt által kapjuk a keresztséget, a kereszt által történik a kézfeltétel. Úton, otthon, mindenütt nagyon jó a kereszt, üdvösséges fegyverzet, legyőzhetetlen pajzs a démonok ellen” (Hom. in Phil. III.13.). Amint az a kereszt, amelyet a keresztségben kaptunk Jézus Krisztus iránti elkötelezettségnek a jele, úgy minden keresztvetés is erre az elkötelezettségre emlékeztet, tehát a keresztnek démonűző erőt is tulajdonítottak. Egyszer, egy démonidézés közben Julianusz császár annyira megijedt, hogy rémületében a kereszthez folyamodott, amint azt megjegyzi Teológus Szent Gergely Atyánk: „(Julianusz császár) az ősi gyógyszerhez folyamodott, a rémségek közepette keresztet vetett, így tette menedékévé azt, amit üldözött” (OÍ VI.327-328.). Thaumaturgosz Szent Gergely egy pogány templomba belépve a kereszt jelével tisztította meg a levegőt a démonoktól (Georgius Nysses: Vita Georgii Thaumaturgi, PG 46;916A). Tehát a kereszt, démonűző ereje miatt, a halál után is védi a lelket, amikor átszeli a levegőeget, a démonoknak a lakóhelyét. Ezt támasztja alá, hogy már a IV. században a szerzetesség, már mágikus démonűző erőt tulajdonított a keresztnek, melyet szépen példáz Nagy Szent Athanasziosz Szent Antal élete c. műve. A gazda azért szokta kereszttel megjelölni nyájának juhait, hogy felismerje övéit (Amphilokhiosz: A bűnös asszonyról, PG 29;62). Pontosan ezért alkalmazták a keresztet funerális emlékeken. Mindezen dolgoknak minden bizonnyal szoros kapcsolatban állnak a kereszt képi ábrázolásával, de nem indokolják teljes mértékben, tehát más szempontokat is figyelembe kell venni.

Mivel az összes, a kereszt jelét említő szöveg kapcsolatban van az Ez 9,14-el, nyilvánvaló, hogy magának a keresztnek eszkatologikus vonatkozása is van. Az Evangéliumokban maga Krisztus beszél erről az eszkatologikus jelről: „Akkor majd feltűnik az Emberfiának a jele az égen és jajgatásba tör ki a föld minden népe, mert meglátják az Emberfiát, amint eljön az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel” (Mt 24, 30-31; Mk 13, 24-32; Lk 21, 25-33). Itt a kereszt, már az eszkaton, a végidő jele! Az apokrif Péter-evangéliumban a következőket olvashatjuk: „Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és láttam a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától oldalra hengeredett és megnyílt a sír és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, amikor elbeszélték amit láttak, ismét látták, hogy három férfi jön ki a sírból, s az egyiket kézen fogva vezeti a másik kettő, és a kettőnek a feje az égig ért, akit azonban kézen fogva vezettek, annak feje felülmúlta az egeket. S hang hallatszott a mennyből, mely ezt mondta: ’Prédikáltál a megholtaknak?’ Hallatszott a válasz a keresztről: ’Igen!’” (OÍ II.266.). Maga a részlet már csak kora miatt is figyelemre méltó (II. sz. közepe), de tartalma miatt még inkább, hiszen arra hívja fel figyelmünket, hogy milyen szoros kapcsolatot láttak már a korakeresztények Krisztus Személye és Krisztus Keresztje között. A Kereszt, szinte helyettesíti Krisztus Személyét, mert beszél és válaszol az Atya kérdésére.

A szír vértanúakták szerint a keresztények gyülekezési helyükön a terem Kelet felé néző falára keresztet festettek (pixerant) és a falra festett kereszt előtt napjában hétszer imádkoztak (hol vagyunk mi már ettől…). A pogányok ezt úgy vették, mintha a keresztények a keresztet imádnák. A keresztények erre azt válaszolták, hogy nem magát a keresztet imádják, hanem Azt, Akit arra felfeszítettek. Annyi egészen bizonyos, hogy a kereszt falra festésének és magának az imádkozás irányának köze lehetett egymáshoz. A keresztelés szertartásában mind a mai napig Kelet felé fordítja Szent Egyházunk a jelölteket, megtérésüknek kifejezéseként. Megoszlik a vélemény a kutatók között abban a kérdésben, hogy magának az imádkozás irányának a meghatározására került-e az oltárra a kereszt. IV-V. századi szír szövegekben találunk erre vonatkozó utalásokat, de az is biztos, hogy már a IV. században is volt a Szent Keresztnek kultusza, amit Nagy Szent Konstantin és Szent Heléna példája is bizonyít.

A szintén a II. sz.-ból való Martyrium Petri, már polemizál az anyagi kereszt használatával. Vértanúsága előtt Péter, elmondja az üdvrend lényegét és beszédében úgy értelmezi a keresztet, mint beteljesülést, amely lényegtelenné teszi a látható dolgokat: „Krisztus keresztjére kell mennem, ez a kereszt a kifeszített Ige, az egy és egyetlen, amelyről a Lélek mondja: Mi más a Krisztus, mint Ige és Isten hangja (visszhangja)? Az Ige a függőleges szára, a visszhang a vízszintes szára, az emberi természet. A szög pedig, amely közepén a függőleges és vízszintes szárat összetartja, az az ember megtérése és bűnbánata”.

Fontos mozzanat, hogy itt már arról a szögről beszél, amely magát a keresztet tartja össze! Itt a kereszt, már szimbólum! Az egy és az egyetlen az Ige szellemi természetét jelöli, amely természet nem összetett, ezért romolhatatlan (ti. nem „tud” szétesni összetevőire). A kereszt, a láthatatlanná, a szellemivé válás eszköze. Hasonló gondolatokat találhatunk Antióchiai Szent Ignácnál is a Filippiekhez, ill. a Rómaiakhoz írt levelében (ÓÍ III.187. és 181.). Ahogyan az Ige és a visszhang, azaz a szellemi természet és a testi természet viszonyul egymáshoz, úgy aránylik az igazi imádási forma és a látható kereszt tisztelete egymáshoz. Az imádás egészen szellemi természetű a Martyrium Petri szerint, azért utasítja el úgymond, a látható kereszt tiszteletét.

Látomásokban sokszor úgy jelenik meg a kereszt, mint fényes kereszt, melynek nyomában egy szép ifjú jár, aki a végén Pál apostollá változik. A sugárzó keresztet, amely a keleti falon jelenik meg, Aranyszájú Szent János Atyánk hosszan méltatja: „Senki se szégyellje tehát üdvösségünk tiszteletreméltó jelképét, legnagyobb javunkat, amely által élünk, vagyunk. Úgy viseljük Krisztus Keresztjét, mint koszorút! Minden általa teljesedik rajtunk. Amikor újjászületünk, ott van a kereszt. Amikor a misztikus eledellel táplálkozunk, a kézfeltételnél, és bármi mást végeznek, ott van mindenütt nekünk a győzelemnek ez a jelképe. Ezért mennyi buzgalommal rajzoljuk azt a falakra, a kapukra, ajtókra, homlokunkra, véssük elménkbe. Ez üdvösségünk, egyetemes megváltásunk, Urunk irántunk való irgalmasságának a jele. Mert mint bárányt vitték leölésre. Amikor keresztet vetsz, gondolj a kereszt egész tartalmára, oltsd ki a haragot és minden szenvedélyt! Amikor keresztet vetsz, töltse el bizodalom elmédet, szabadítsd meg a lelkedet! Hiszen tudod, hogy ki szerezte meg nekünk a szabadságot. (…) Nemcsak ujjunkkal kell azt rajzolni, hanem mindenekelőtt teljes hittel kell azt bevésni akaratunkba. És ha így rajzolódik ki szemed előtt, akkor nem képes megállni előtted a tisztátalan démon, mert látja azt a kardot, amely lecsapott rá, látja a tőrt, amely halálosan megsebesítette” (In Matth. hom. 54,4). Számos szerző, a fény-kereszt mögött a menorah (hétágú gyertyatartó) alakját véli felfedezni, és ennek módosított formája lenne a sugárzó kereszt. A kereszt határt is jelenthet az immanencia és a transzcendencia között, mint ahogyan azt Alexandriai Kelemen értelmezi a Paidegogos c. művében (II,20; III,12. [GCS 12;172 és 283.]). Az üdvözültek életében nagyobb szerepe van a fénynek, a gyertyatartónak; a még földi zarándokútját járó ember számára azonban a kereszt a határ a régi és az új között.

Lyoni Szent Ireneusznál a kereszt, mint üdvtörténeti mozzanat jelenik meg, elsősorban „fa”-ként emlegeti, de nála is kozmikus jelentősége van, akárcsak Jusztinosznál. Az apostoli igehirdetés feltárása (II. sz.) c művében így ír: „Ő maga a mindenható Isten Igéje, aki láthatatlan jelenlétével eltölt mindent ebben az egész világban, és körülfogja hosszúságát és szélességét, magasságát és mélységét, mert Isten Igéje által rendez el és kormányoz mindent, Isten Fia bennünk van keresztre feszítve, mert a kereszt alakját rányomta a világra, hisz amikor láthatóvá lett, ki kellett nyilatkoztatnia ennek a világnak részesedését keresztrefeszítésében azért, hogy látható formája által megmutassa miként munkálkodott a láthatón…” (ÓÍ VIII.595-596.).

Később, a IV. században Jeruzsálemi Szent Kürillosz katekéziseit már teljes mértékben áthatotta a kereszt szimbolizmusa, és Constantius császárhoz írt levelében (351) beszámol a Jeruzsálem fölött megjelent fény-keresztről (Opera omnia, 250.). Nála, Jézus Krisztus történelmi Keresztje az alapja mindennek, mely Jeruzsálemhez kapcsolódik. Aranyszájú Szent János fentebb idézett homília-részletében is a kereszt „csak” eszköz, amely megnyitja a Mennyei Szentélyt. Szent János Atyánk az apsis szót használja, amely azt a szokást tükrözi, hogy a templomok apsisába keresztet festettek, ill. raktak ki mozaikból, hiszen az apsis az ég megjelenítése volt a templomban, az a hely, ahol megnyílik az ég, ahol alászáll a Mennyei Jeruzsálem. A keletelt templomoknál (vagyis ott, ahol a templom apsisa Kelet felé néz) ez megfelelt a hagyományos imádkozási iránynak is (Szent Egyházunkban a templomok keletelését mind a mai napig tartjuk is, nyugaton, ezt manapság sajnos már nem veszik figyelembe, bár több nyugati liturgikus szakember felhívta már a figyelmet erre a hiányosságra, általában süket fülekre találva [pl. Louis Bouyer, Architecture et liturgie, CERF, Paris 19912]). Valószínűleg, a keresztnek – mint jelképnek – a használatát és az ima Kelet felé néző irányát, az első keresztények eszkatologikus reményével magyarázhatjuk, onnan várták Krisztus második eljövetelének az előfutárát, a Szent Kereszt megjelenését. Ez lehetett a közös alapja annak a ténynek, hogy a Szentégek kiszolgáltatásakor kereszt-signaculumot használtak és a keleti falra felfestették a Szent Keresztet.

A Szent Liturgia – mint már említettük – szeptember 14.-én ünnepli, a Szent Kereszt felmagasztalásának az ünnepét. Bár Szent Egyházunk ősi hagyománya szilárdan állítja a Szent Kereszt megtalálásának a történelmi hátterét, mégis sok újkori történész – főleg nyugaton – szkeptikusan fogadja ennek hitelességét. Mi, egyszerű, hívő, orthodox keresztények azonban nem sokat foglalkozunk az ilyen véleményekkel, és az ünnep címében szereplő felmagasztalást azonosítjuk az időtlen dicsőítéssel. Az egyik legősibb és legelterjedtebb ábrázoláson, a Feltámadás templomát jelképező architektúra előtt, a jeruzsálemi püspök, Szent Makariosz áll, aki kezében tartva – két diakónus segédletével – magasra emeli a megtalált Szent Keresztet. A kép bal oldalán, koronával a fejükön, Nagy Szent Konstantin és Szent Heléna látható, a jobb oldalon pedig, a Szent Kereszt erejének tulajdonított valamelyik csodát ábrázolják.

A liturgikus hymnológia, úgy ünnepli a Szent Keresztet, mint Magát, Krisztus személyét. Olyan tulajdonságokkal ruházza fel a Szent Keresztet, és olyan hasonlatokat alkalmaz vele kapcsolatban, amelyek csak Jézus Krisztus Személyére érvényesek. A Kereszt, így Krisztus valóságos eikónjává, képmásává válik: „Óh különös csoda! A keresztnek szélessége és hossza egyenlő az égboltéval, mert isteni kegyelemmel megszenteli a mindenséget. Általa győzettek le a barbár népek, általa szilárdult meg az uralkodók jogara. Óh isteni lépcső, teáltalad feljutunk a mennybe, énekekben magasztalva Krisztus Urunkat” (Hymnologion I. p. 236). A következő dicséreti sztichira –, melyet a Hajnali istentiszteleten (utrenye) énekelünk, ott, ahol azt megtartják és a hívek, szeretettel és örömmel vesznek rész rajta – Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítását, nem csupán Krisztusnak, hanem Krisztusnak és Krisztus Keresztjének együttesen tulajdonítja: „Ma megjelenik az Úr keresztje, és a hívők szeretettel fogadják, és gyógyulást nyernek lélekben és testben, minden erőtlenségtől. Csókoljuk meg örömmel és félelemmel! Félelemmel, mint méltatlanok bűneink miatt, örömmel az üdvösségért, amelyet nyújt a világnak, a rászegezett Krisztus Urunk, akié a nagy irgalom” (uo. p. 236). Az utrenye lényeges és csodálatos mozzanata, a hódolat a Szent Kereszt előtt. A hívek sorba állnak, és alázattal leborulnak a Szent Kereszt előtt, majd megcsókolják Azt, mintha Magát Jézust csókolnák meg, miközben éneklik a Kereszthódolási sztichirákat: „Jertek hívők, hódoljunk az életetadó keresztfának, amelyen Krisztus, a dicsőség Királya, kezeit önként kitárva, fölemelt bennünket a hajdani boldogságba, melytől egykor az ellenség gyönyör által megfosztott, és Isten száműzötteivé tett minket. Jertek hívők, hódoljunk a keresztfának, amely által méltók lettünk szétzúzni a láthatatlan ellenségek koponyáját. Jertek népek minden nemzetségei, énekekkel tiszteljük az Úr keresztjét: Örvendezz óh Kereszt, az elesett Ádám teljes megváltása; benned büszkélkednek hűséges királyaink, kik a te erőddel hatalmasan leigázták Izmáelnek népét. Téged félelemmel csókolunk mostan mi keresztények, és a rád szegezett Istent dicsőítjük mondván: Urunk, aki a keresztre feszíttettél, irgalmazz nekünk, mint jóságos és embereket szerető” (im. p. 237).

Szent Mihály Arkangyal ikonográfiája

Mihály neve annyit jelent, hogy ki olyan, mint Isten. mind az egyes bibliai szövegekben, mind pedig azon kívüli írásokban, Szent Mihály arkangyalt az összes angyal közül a legfőbbnek tekintik. Ezt az aspektust emeli ki mind a keresztény, mind pedig a héber, ill. iszlám hagyomány is. Mint rendkívüli mennyei oltalmazóhoz, Szent Mihályhoz, akkor fordulnak a keresztény közösségek, amikor a gonosztól való védelemre kiemelt módon van szükség. Nem véletlen, hogy János apokalipszisében úgy jelenik meg Szent Mihály arkangyal az Ő alárendelt angyalaival, hogy harcol a sárkány ellen. (A sárkány a sátáni erő, a démonok pedig a bukott angyalok, akik a sárkány szolgálatában állnak. A harc végkifejlete az, hogy a pokoli mélységek sárkánya a föld alá lett taszítva a sötétség angyalaival, a démonokkal, akik szolgáltak neki.)

Pontosan ezért, Szent Mihály arkangyalt a keresztény ikonográfiában úgy ábrázolják, mint aki harcol és legyőzi a sárkányt. Gyakran nagy és erős szárnyakkal láthatjuk őt, az igazság kardjával a kezében, mely kard égo fáklyához hasonlít, ami a mennyei világosság és igazság fényességét és melegségét árassza szét. A reneszánsz korban ő úgy jelenik meg, mint egy jóvágású fiatalember, aki ragyogó ruhát, lándzsát, kardot és pajzsot visel. Másutt mérleggel is ábrázolják, mely nem más, mint az igazság mérlege.

Amikor úgy jelenik meg, mint aki a lelkeket mérlegeli (megítéli), akkor tartja a kezében az igazság mérlegét, melynek mindkét serpenyőjében nem ritkán, egy-egy kicsiny mezítelen emberi test található, ami az emberi lelket szimbolizálja: az elfogadott lelkeket összetett kézzel ábrázolják, a köszönet és a hálaadás jeleként, a letaszítottakat pedig kétségbeesett és rettegő tekintettel.

Ilyenkor fel van fegyverkezve lándzsával és karddal, mindkettő a spirituális ítéloképesség szimbóluma, mely minden rosszon képes úrrá lenni. Az igazsághozatal végrehajtása közben a kard a hatalom és az erő szimbóluma, a lélek józan ereje, gyakran egyedüli eszköz egy probléma megoldásában, vagy egy tartós eredmény elérésében. Mihály kardja az igazság tisztító tüze, mely legyőzi a gonosz erőit, a sötétséget, mely átalakítja a negatív energiákat tiszta, mennyei erővé, azaz, életet adóvá. Senki sem tudja legyőzni azt, aki a mennyei igazság kardját tartja a kezében. A kard alakja egy keresztet szimbolizál, győzelmét a Szent Háromság nevében hajtja végre.

Amikor az ikonográfiában megjelenik az Istenszülő a Kisdeddel, Mihály arkangyal felmutatja Krisztus mérlegét, mely úgy tűnik, mintha üdvözölné a boldog lelkeket. Akár mérleggel, vagy nélküle van ábrázolva, Mihály arkangyal mindig is a lelkek őrzője – azon ikonokon, melyeken az Istenszülő elszenderülését, tiszteletét vagy megdicsőülését ábrázolják, mivel a Hagyomány szerint, Szent Mihály fogadta és őrizte az Istenszülő lelkét, míg a mennybe nem vitetett az ő Fiához.

Jeruzsálemi Szent Kürillosz egyik prédikációjában ez áll: “Amikor Krisztus el akart jönni a földre az emberekhez, az Atyaisten kiválasztott egy hatalmas erőt, akit Mihálynak hívnak, és gondoskodására bízta Krisztust” (Tre 718). Szent Kürillosz ebben a beszédében nem valami újat mond, hanem a keresztény hagyomány egyik ősi, mindig is meglévő aspektusára hívja fel a figyelmet. Ez az ősi aspektus mutatkozik meg azon Szent Mihály ikonokon, ahol az Arkangyal egy kristálygömböt tart a kezében, melyre egy görög “X” betű van vésve. A kristálygömb rajta Krisztus monogramjával magát az Úr Jézust jelképezni, melyet Mihály a kezében tartva óvva védelmez.

Az ortodox templomokban Szent Mihály arkangyal a baloldali diakónusi ajtóra van festve, hogy vigyázza a Szent Liturgiát, a Legszentebb áldozatot. A Szent Hagyományban elfoglalt kiemelkedő jelentősége miatt, Szent Mihály arkangyalt hívják a hívek a legtöbbször segítségül a gonosszal folytatott harc során.

Istenszülő elhunyta

Az Istenszülő elhunytának az ikonja, mindazt elbeszéli a festészet nyelvén, amit az Orthodox Egyház ezen az ünnepen megénekel Mária haláláról. Az Istenszülő nyugodtan, békésen fekszik ravatalán, körülötte az összegyult apostolok mindnyájan siránkozva tekintenek rá. Az angyali seregek is lejöttek az Üdvözítovel és ők is tisztelettel és meghatódottan szemlélik az elszenderült Szüzet. A háttérben a megdicsőült Krisztus áll, kezében tartva Anyjának tiszta lelkét. Ezt jelképezi az a tiszta fehérbe öltözött gyermekszerű lény, akit Jézus a kezében tart. Előtérben látjuk a vakmerő ember alakját, aki fel akarta borítani az Istenszülő ravatalát. Büntetésből Isten angyala levágta a kezét, mely a ravatalhoz ragadt. Egészen a háttérben más gyászolók is látszanak, akik szintén a temetésre jöttek.

“A mi legszentebb Nagyasszonyunk, az Istenszülő és mindenkorszűz Mária elszenderülésének az emlékezete” az egyházi év időbeli sorrendjében az utolsó helyet foglalja el a legnagyobb ünnepek között. Az egyházi év első legnagyobb ünnepén az egyszerű, alázatos gyermeknek, Máriának, Jóákim és Anna leányának a születését ünnepeltük. A liturgikus év vége felé ugyanőt, mint az élet forrását, a Király palotáját ünnepeljük, vagyis az Istentől nyilvánosan is megtisztelt Asszonyt, aki távozik a földi életbol. Az Istenszülő elhunytának az ünnepe a legrégibb Istenszülő-ünnepek közé tartozik. Egyházunk kéthetes böjttel és egynapos előünnepel készül rá.

Az éloünnep három sztihirájából, egy nyugodt, szép halál, elszenderülés bontakozik ki. Az Istenszülő készül, sóvárog, várja a Fiával való találkozást. Úgy élt, hogy lelkét biztosan a Fia veszi kezébe. Örök sorsa, örök boldogsága így biztos.

Figyelemreméltó az előünnep előverses sztihiráinak az egyike: “Az egész emberi természet vigadjon! Íme a Szűz, Ádám leánya, a mennybe költözik.” Ádám leányában a megváltott ember jut fel az égbe. Isten dicsősége megnyílik előtte. Testestől való mennybe jutásáról egyenlőre még nem beszélhetünk, hiszen az előtte és utána következő sztihirák mind az Istenszülő elszenderüléséről, ravataláról beszélnek, de vigadnia kell az emberi természetnek, mert az Istenember, Jézus után elsőként a tisztán emberi természet is bekerült Isten örök országába az Istenszülő elszenderülése révén.

Az ünnep előző napi esti istentiszteletének második sztihirája titkokról énekel: “Mily csodásak titkaid óh Tisztaságos! A Magasságosnak trónja lettél Nagyasszonyunk, és a földről ma a mennybe költöztél át. Ékes a Te dicsőséged, mely Istentől kisugárzó kegyelemben ragyog…” Az egyik titok: az Istenszülő a Magasságosnak trónja, vagyis az Úr Jézus tartózkodási helye volt földi életében. Ember létére helyet adott az Istennek, befogadta a Befogadhatatlant. A másik titok: az Istenszülő ma a földről a mennybe költözött át. Énekeink alapján itt nyugodtan gondolhatunk arra, hogy az Istenszülő eltemetett testét isteni Fia még aznap életre keltette és a mennybe vitte. Ezt énekeljük az utolsó előverses sztihirában: “Isteni intésre az istenes apostolok (…) eljutottak a te tisztaságos és életetfakasztó testedhez (…). A legfelsőbb Mennyei Hatalmak pedig, megjelenvén Uralkodójukkal, kisérték az Istent befogadó és romlatlan testet…

Az ünnep hajnali istentiszteletének polyeleosz utáni kathizmája több ellentétet állít egymás mellé a következőképpen: “Szülésedben a foganás magtalanul történt, elhunytodban a halál nem hozott enyészetet: csoda történt kétszeresen a csodában, Istennek Szülője. Mert férfiút nem ismerve, hogyan tápláltál Csecsemőt, tisztának maradva? És mint Istenanyja, hogyan vitettél holtan is illatozva?” Egymás mellé helyezve a kétfajta csodálatos dolgot, az ének nem ad rájuk megoldást. Mária halálában a halál benső, titokzatos oldalát összehasonlítja Krisztus születésével, és ebben vehetünk észre valami burkolt magyarázatot a halál csodálatos dolgaira.

Ez az ünnep nemcsak egyszerű megemlékezés arról, hogy Mária megdicsőült. Az Ő elszenderülése és még inkább mennybe vétele a vele kapcsolatos titkok bevégzője volt. Amit Isten róla kigondolt, eltervezett, azt végbe is vitte. Ez a tény meg kell hogy nyugtassa az embert: az isteni gondviselés éppúgy érezheto az élet bármely részében, mint az emberi élet végső beteljesülésében.

Az Istenszülő elhunytának és mennybevételének a ténye számunkra a nagy reménység kezdete. Nemcsak a feltámadt Jézus esete, de Máriáé is megerősíti azt az igazságot, hogy a halál nem az utolsó állomás az ember életében. Isten kegyelméből az ember egész valóságával felkerülhet oda, ahonnan Isten a halhatatlan lelket testébe küldte. A halál egy lépcsőfok, amelyen át az ember átköltözik a földi életbol a mennyei létbe.

Biztos, hogy az istenfélő és jámbor életnek Isten szemében kedves halál vet véget. Ez elsősorban nem a Mária halálánál történt csodák sorozatát jelenti, hanem a legfontosabbat: az istenfélő élet folytatása a mennyei dicsőségben lesz.

Végül pedig, ez az ünnep arra hívja fel a figyelmünket, hogy Mária, Isten trónja előtt állva, imádkozik, könyörög és közbenjár az Ő népéért: az imádságban fáradhatatlanul buzgólkodó, a pártfogásban a mi változatlan reménységünk. Ámin.

Szent Péter és Pál Apostolok ikonográfiája és liturgikus tisztelete
(Ünnepük: június 29.)

FURNAI DIONISZIOSZ IKONFESTŐ KÉZIKÖNYVE ALAPJÁN

(Szent Athosz Hegy, Szent Sztavronikita Monostor, XVI. század)

Szent Péter Apostol:

1. Péter meggyógyítja a sántát (Csel 3, 1-8)

Templom lépcsőkkel, lépcsők fölött, a templom ajtaja előtt, egy ember ül a földön, feje betekerve gyolccsal, vállán tarisznya, kezeit Péter felé nyújtja, tekintetet az Apostolra szegeződik, mindkét oldalán egy-egy mankó nekitámasztva a templom falának. Péter (Apostol) előtte áll, egyik kezével megáldja, másik kezével egy papírtekercset tart, mögötte Teológus Szent János fiatalon, szakáll nélkül.

2. Ananiás és Szafira halála (Csel 5, 1-11)

Házak, előttük Péter kinyújtott kezekkel, lábainál az asszony holtan. Odébb két ember (fiatalok) felemelik holtan (begöngyölve) Ananiást, az ő férjét. Péter mögött a többi Apostol és sok ember.

3. Péter és Simon mágus (Csel 8, 9-25)

Házak, egy templom, két démon repked a levegőben, Simon mágus a földön fekszik széttört fejjel; Péter pedig kinyújtott karral a levegőben megátkozza a démonokat, mögötte sok ember.

4. Péter feltámasztja Tabitát (Csel 9, 36-42)

Magas ház felső szintjén, egy nő (holtan az ágyon); Péter (balkézzel) fogja a nő kezét, jobb kezével megáldja; körben özvegy és szegény nők (sírva) mutatván Péternek ingeket és más ruhadarabokat (amiket még Tabita készített, amikor velük volt).

5. Péter Apostol megkereszteli Cornéliuszt (Csel 10, 1-48)

Víz, benne Cornéliusz százados, őszen, hosszú szakállal, mezítelenül és másik öt férfi; Péter jobb kezét Cornéliusz fejére teszi; kint a parton pedig sok férfi és nő.

6. Pétert egy angyal menekíti ki Heródes börtönéből (Csel 12, 3-11)

Börtön, középen Péter ülve, két alvó katona között, lábán saru, két lánc hever a földön mellette, előtte angyal, jobb kezét Péter felé nyújtva.

7. Péter keresztre feszítése

Egy kereszt a földbe szúrva, Péter ráfeszítvén fejjel lefele, körülötte sok katona, akik kezeit és lábait szegezik a keresztre.

Szent Pál Apostol

1. Pál meghívása (Csel 9, 3-8)

Szent Pál a földön fekszik, arccal lefele, kezei a szemei előtt. Az ég fölött, felhők között Krisztus; a felhőkből határtalan fény árad Pál felé, a fényben megkülönböztethető egy sugár, mely sugárban a következő szavak olvashatóak: “Saul, Saul miért üldözöl engem?” Mellette négy ember sapkákkal és turbánokkal rémülten álnak.

2. Pál megkeresztelkedése Anania által (Csel 9, 17-18)

Pál mezítelenül a vízben, Anania keze a fején, szeméről pedig valami lehullik, mint a halpikkely.

3. Pál kosárban ereszkedik le a falról (Csel 9, 24-25)

Vár falakkal, négy ember tartja Pált egy vesszőből font kosárban, kötélellel engedik lefele.

4. Pál megvakítja Bárjézust (Csel 13, 6-12)

Egy bojár ül egy széken, fejdísszel a fején, előtte az elbűvölő Barjézus, mágus és álpróféta. Barjézus mindkét keze a szemén, körülötte Pál, kezét nyújtván a mágus szemei felé. Pál mögött Barnabás és emberek tömege (férfiak és nők) csodálkozó arccal.

5. Pál meggyógyítja a jövendőmondó lélektől megszállottat (Csel 16, 16-18)

Pál, Barnabás és Lukács állnak és hátrafelé tekintenek. Egy cselédlány mögöttük térdel, kezeit feléjük tárja, szájából egy démon jön ki, Pál pedig megáldja.

6. Pál Fesztusz előtt (Csel 25, 6-11)

Szép kastélyok, Fesztusz egy széken ül, ékes ruhában; előtte egyik kezét kinyújtja feléje, másik kezében egy papírtekercset tart: “A császár ítéloszéke előtt állok, itt kell ítélkezni felettem”. Odébb, Pál megkötözve Fesztusz előtt, elküldik Rómába sok más elítélttel egyetemben.

7. Pál lerázza kezéről a viperát a tűzbe (Csel 28, 3-6)

Égo rőzsenyaláb, Pál áll, keze a tűz fölött, egy vipera csüng a nagy ujján, Szent Lukács a közelében áll, más emberek és katonák ülnek a tűz körül.

8. Szent Pál kard által kivégeztetik

Pál térdel, szemei bekötve egy kendővel, a hóhér a kardját tartja fölötte, más katonák is állnak körülöttük, kissé odébb egy nő fél szemmel figyeli Pált (meggyógyul).

Szent Péter és Pál Apostolok együttes ábrázolása

Az apostolfejedelmek testük aránya agyforma, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy ők egyformák Isten földi és mennyei országában.

A különbség elsősorban az arcukon látszik, Péter arca egy idős emberé. Feltűnő Pál apostol magas homloka. Mintha azt az okosságot és bölcsességet hangsúlyozná, amellyel ő rendelkezett, talán jobban, mint a többi Apostol, hiszen ő előzőleg rabbi iskolát végzett Gamaliel rabbinál.

Arcuk jellegzetessége állandó az ikonokon: Péter rövid, göndör hajjal és fehér szakállal; Pál középen kopasz fejjel és hosszú barna szakállal jelenik meg. Testük tisztelettel hajlik meg egymás felé. Kezükkel átölelik egymást: ők a szeretetben eggyé váltak. Pál kifejezetten meg is említi, hogy Péter békejobbot nyújtott neki (Gal 2,9). Szemük egymásra figyel, kifejezve, hogy egymás jóváhagyása nélkül nem tesznek semmit.

Szent Péter és Pál Apostolok tisztelete a keleti rítusban

A szent apostolok közül az Orthodox Egyház, csak Pétert és Pált tiszteli meg ilyen magas fokú nyilvános ünneppel. Az ünnepi énekek bővelkednek azokban a díszítő jelzőkben, hasonlatokban melyekkel Egyházunk megtiszteli őket. Ez már az ünnep címében is megérezhető : “A dicséretes és dicsőséges, szent apostolfejedelmeknek, Péternek és Pálnak emlékezete”.

Az ünnep vigíliáján először – monostori gyakorlat szerint – a kis lenyugvási istentiszteletet imádkozzuk el.

Az első szihirában úgy jelenik meg Péter és Pál, mint az Egyház díszei: “Díszül ajándékoztad az Egyháznak, Emberszerető, a te tiszteletreméltó apostolaidat, benne szellemi világítóként tündökölnek Péter és Pál, mint a mindenséget beragyogó szellemi csillagok, velük bevilágítottál a nyugati sötétségbe”. Amint a csillagok sokféle fényükkel és alakjukkal díszítik az eget, úgy ékesíti az Egyházat a két főapostol személye.

A második sztihira mindkettőjüket az Egyház erősségének nevezi: “Erősségül rendelted Egyházadnak, Urunk, Péter szilárdságát, Pál értelmét és ragyogó bölcsességét, és mindkettőnek igaz hittanítását…”

A harmadik sztihira hozza leginkább életközelbe számunkra az apostolokat: “Példát állítottál elénk a bűnösök megtérésére két főapostolodban, mert egyik a szenvedés napján megtagadott, de bűnbánatot tartott, a másik tanításaidnak ellenszegült s azt üldözte, de mindkettő kedveltjeid csapatának elöljárójává lett…” Nem az a lényeg, hogy melyikük követett el nagyobb bűnt Jézus ellen, hiszen a legfontosabb lépést akkor tették meg, amikor a bűnbánatra hívó kegyelemnek nem álltak ellen. Ebben adják a legfőbb példát az Egyház minden egyes tagja számára.

A fent leírt három sztihirát úgy is értelmezhetjük, hogy az első kettő az apostolokról úgy beszél, mint akiket általános értelemben az Egyház számára rendelt az Isten, míg a harmadik esetben úgy mutatkoznak meg az apostolok, mint konkrét értelemben a mi számunkra rendeltek.

A vigília következő blokkja az ünnepi nagyvecsernye. Itt is három sztihirát énekelünk és mindegyik sztihira feltesz egy-egy kérdést: “A dicséret mely koszorúival ékesítsük Pétert és Pált, kik testileg külön voltak, de lélekben együvé tartoztak…”; “Az énekek milyen szépségével magasztaljuk Pétert és Pált, az istenismeret szárnyait…”; “Milyen lelki énekekkel dicsérjük Pétert és Pált…” A kérdésekre egyik sem adja meg a feleletet, mintha azt akarnák kifejezni hallgatásukkal, hogy az említett apostolok tevékenységének értékelésére és magasztalására nem elegendő ez emberi szó.

Az előbb említett kérdések után szebbnél szebb hasonlatokat és jelzőket olvashatunk az apostolokról: “a hithirdetők elöljárói… az istenismeret szárnyai, kik átszálltak a föld határain, és az egekbe emelkedtek… az evangéliumi kegyelem kezei… a bölcsesség folyamai… az istentelenséget legyőző és fáradhatatlan ajkak, a Léleknek félelmetes kardjai… az Újszövetségnek istenvéste kőtáblái…” Ezek a jelzők úgy állítják elénk az apostolfejedelmeket, mint a hitnek isteni erővel rendelkező tanítóit. Szavuk elhatott az akkor ismert világ minden végébe és megteremte a maga gyümölcsét.

Az ünnep folyamán az énekek az apostolokat vagy együtt említik, vagy az egymás utáni sztihirákban egyet-egyet külön. Ritka az, hogy csak egyikükről szól az ének. Példa erre a doxológion, ahol Péter tagadásáról és szeretetmegvallásáról énekelünk.

Az ünnepi vecsernye olvasmányait a szokástól eltérően, nem az Ószövetségbol, hanem Péter apostol leveleiből olvassuk:

Az első olvasmány (1Pt 1,3-9) az apostol hálaadásával kezdődik. Hálát ad azért, hogy Isten az Ő nagy irgalmasságából újjászült bennünket az örök életre. Az első mondat többes szám első személyben szól, ezért a két főapostolra is vonatkoztatható. A gondolat ezután már többes szám második személyben folytatódik, buzdítás a jóban való kitartásra, a sátán kísértéseinek az elutasítására.

A második olvasmány (1Pt 1,13-20) felhívásokat tartalmaz az olvasó felé. Figyelmüket az égiek felé irányítja és arra kéri őket, hogy bízzanak abban a kegyelemben, mely Jézus Krisztus eljövetelekor az övék lesz. Arra is figyelmeztet, hogy az őket meghívó Szent miatt ők is szentek legyenek, mivel az ártatlan és szeplőtelen Bárány vérén lettek megváltva.

A harmadik olvasmányban (1Pt 2,11-24) az apostol a különféle helyzetekben élo embereknek ad életszabályokat. Hangsúlyozza a jócselekedeteket, az engedelmességet, valamint azt, hogy a szenvedésekben Jézus legyen a példakép.

Ha a három olvasmányt mondatonként elolvassuk, akkor megtalálhatjuk bennük röviden összefoglalva egyrészt a két apostol dogmatikus tanításának a lényegét, másrészt a keresztények felé hangoztatott erkölcsi tanításaikat.

A litiai sztihirákban az apostolok életének vagy működésének egy-egy szakaszáról történik említés, majd díszítő és dicsérő jelzők sokaságát alkalmazza rájuk. Az itt említett gondolatok az istentisztelet többi részében is bőven előfordulnak. A legszebb és legkifejezőbb jelzőt a doxológionban találjuk: “Amiképpen Isten Bölcsessége, az Atyának örökkévaló Igéje, megmondta az Evangéliumban, a termékeny szöllővesszők ti vagytok, óh dicséretes apostolok, kik termitek az érett és élvezetes szöllőfürtöt, melyet is megízlelvén mi hívők, ízlésünk örömünkké válik…”

Az előverses sztihirákban most Krétai Szent András tesz fel kérdéseket.

Az elsőben és a másodikban: “Városonként hány fogságot és gyötrelmet szenvedtél el, ki tudná elmondani, óh dicsőséges Pál apostol?” – és a többi gyötrelmet és küzdelmet, melyeket Pál magára vett az Evangélium hirdetéséért, hogy mindenkit megnyerjen. A szent szerző a kérdést itt is megválaszolatlanul hagyja: emberi szavakkal ezeket lehetetlen értékelni.

A harmadik és a negyedik sztihira Pétert és Pált abszolút egy szintre emeli, együttesen magasztalja és ami nagyon lényeges és jellemzően keleti gondolkodásmódra utaló: egyiket sem emeli a másik fölé, hanem egyforma dicsőségbe részesíti őket (lex randi, lex credendi): “Az Egyháznak nagy világítóit, Pétert és Pált magasztaljuk; mert a napnál fényesebben ragyogtak ők a hitnek égboltozatán, és a pogány nemzeteket hithirdetésük sugaraival, a tudatlanságból az istenismerethez vezették vissza…” ill. “Örömünnep virradt ma a föld határaira, a legbölcsebb és legnagyobb apostolok, Péter és Pál szent emléke…”

A hajnali istentiszteletben két kánont énekelünk, az egyiket Szent Péter, a másikat Szent Pál apostoltiszteletére. Mindkét kánon topárjai az adott apostolnak Jézushoz fűződő bensőséges kapcsolatát ecsetelgetik, bár kétségtelen, hogy Szent Pált úgy írja le, mintha az ő kapcsolata Jézushoz – Péterhez viszonyítva – bensőségesebb lett volna. Nagyon szép és szívhez szóló imádságot tartalmaz, Szent Pál apostol kánonjának, VII. ódáját követő ikosza. Szent Pál imájának is nevezhető, hiszen az ő gondolatait találjuk meg benne: “Tedd ékesen szólóvá nyelvemet, Üdvözítom, nyisd meg számat és töltsd be azt, tedd töredelmessé szívemet, hogy amit mondok, azt meg is tegyem, és amit nyilvánosan tanítok, azt előbb magam is megcselekedjem. Mert azt mondják, hogy az a nagy, aki amit tanít, azt maga is megteszi. Mert ha mondom és nem cselekszem, akkor csak zengő érc vagyok. Add meg nekem, hogy azt mondjam, ami kötelességem, és azt cselekedjem, ami hozzám illő, te Egyetlen, ki ismered a szívek legbensőbb titkait!”

A négy dicséreti sztihira váltakozva foglalkozik a két főapostol személyével. Befejezésképpen egy-egy sztihira összefoglalja, hogy mindketten Istentől nyertek meghívást apostoli tisztükre. Egy-egy sztihira pedig apostoli feladatukat jelöli meg: Péter kőszikla, a mennyország kapuinak kulcsára, Pál pedig Krisztus hirdetője, Krisztus foglya. A doxológion pedig ismét együtt hozza őket, egymás mellé állítván az apostolfejedelmeket: “Örvendjetek Péter és Pál, isteni tanoknak rendületlen alapjai, Krisztus barátai, drága eszközei…”

Végezetül engedtessék meg két idézet:

“A lelki tevékenység is okozhat nagy kárt, amikor nem Istennek végzik; de ellenkezőleg is igaz, a földi dolog is nagy hasznot hozhat annak, aki Isten iránti szeretetből végzi.” (Aranyszájú Szent János)

“Az istenszerető ember lelkének természetes, hogy minden parancs teljesítésében egyedül Isten dicsőségét keresi, maga iránt pedig megelégszik az alázatossággal. Mert az Ő fönsége miatt Istent illeti a dicsőség, az embert pedig az alázatosság, hogy ezáltal legyünk mi Istennek háznépe.” (Diadokhosz Photikosz)

Vége és dicsőség Istennek!

A kilenc boldogság magyarázata

(In: Preot Protopop Nichifor Todor, Sfanta Liturghie, Marea iubire a lui Dumnezeu. p. 59-67.)

A kilenc boldogság (Mt 5, 3-11), a hegyi beszédből, valóságos kódjai az Égi Királyságnak, olyanok, mint útmutató világító tornyok, az élet ágas-bogas útvesztőin a lélek számára, a mennyei királyság felé vezető úton, a hívők pedig, várván a Megváltó megérkezését, megkérik az Urat, hogy emlékezzék meg róluk az Ő Királyságában.

1. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa. A Megváltó, Aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2, 4), „látván a tömeget”, megmutatja nekik azt az utat, mely az Ő Királyságába vezet, aminek a kezdete a lelki szegénység. Annak a léleknek a szegénységéről van szó, amely a maga alázatosságában belátja jócselekedeteinek a hiányát és boldog, hogy látván szegénységét, harcol azért, hogy jócselekedetekben gazdaggá váljék. Tehát nem valamely szellemi hiányosságról vagy fogyatékosságról van szó, ahogyan azt egyesek hibásan, vagy szánt szándékkal értelmezik, mondván, mert Isten, Aki a legfelsőbb Tökéletesség nem boldogítja a gyámoltalant, hanem éppen ellenkezőleg; a lelki szegénységről van szó, ami segít az igaz kereszténynek, hogy úgy lássa magát, amint van, a jócselekedetek híjával, amik után valósággal epedezik, és harcol azért, hogy ezeket Isten dicsőségére megtegye. Más szavakkal a lélekben szegénység az, hogy ne higgye, az ember többnek magát, ami, és amire képes, ne legyen vak és süket, amikor az ő bűneiről és tehetetlenségeiről esik szó, éber és figyelmes a mások bűneire, készen bármikor a kritikára és a pletykára, mint aki bölcsebbnek és jobbnak hiszi magát hittestvéreinél. Vagy ahogyan Szent Pál Apostol mondja: „ne törekedjetek a magasabb lelki adományokra, hanem járjatok az alázat útján. Ne ítéljétek saját magatokat bölcseknek”. A hívő ember, adós azzal, hogy gondoljon a Megváltó alázatára, és bármennyi jót is cselekedjék, soha ne mondja, hogy eleget tett. Maga Jézus mondta: „Így ti is, miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk”.

2. „Boldogok, akik bánkódnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Ha a világ azokat gondolja boldognak, akik ezt külsőjükön mutatják vigadozással és nevetéssel, íme, a Megváltó boldognak mondja azokat, „akik bánkódnak”. Isten nem ellenzi az örvendezést: „Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul” (Jn 16, 20). Aztán nincsen nagyobb öröm annál, mint amikor tudod, hogy valaki által szeretve vagy. „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsolatait és szeretetében maradok. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen tibennetek és örömötök ezzel teljes legyen” (Jn 15, 9-10).

Elvesztvén egy ilyen örömöt, az igaz hívőnek nem marad más, mint a bűnbánat és a könnyek és ezeken felül Isten kegyelme.

Az emberek elszomorodnak és sírnak valamely értékesebb tárgy elvesztése után, de kévés ember sír, ha lelke a bűn által elveszik. Ugyanúgy sírnak egy kedves lény elvesztésekor – ami valahol természetes is –, de kevesen sírnak azért, mert elveszítettük Azt, aki minket annyira szeretett és oly’ sokat szenvedet, egészen a kereszthalálig, a mi bűneinkért!

De látván a világ gonoszságát, az erkölcsi dekadenciát a Jóistentől való elidegenedésben, vajon egy igazi keresztény tud-e nemtörődöm módon, karba tett kézzel ülni, mint egy színházban? Vajon nem sír-e szívében e pogány világot látván?! Az igazi testvéri szeretet – ugyanannak a Szülőnek a gyermekeiért, a mi Atyánk – megkívánja, hogy lelkünkben töprengjünk el, megkívánja ezt a „fájdalmat”, mely egészen a könnyekig hatol. A mi felebarátaink! „Világ népei térdre esek előttetek, és könnyes szemmel kérlek titeket: Gyertek Krisztushoz. Sajnálom az embereket és szánom őket: sírok és pereskedek értük”, mondja Istennek egy választottja a XX. századból, Athoszi Szent Sziluán. Az igazi szeretet nem hagy nyugalmat, nem lehet nemtörődöm! Az Isten- és az ember iránti szeretet magába olvasztja azt, aki igazán szeret, egészen az önfeláldozásig. De csakis egy lelki lépcsőn felfelé haladva, a sírást olyan erényként lehet lefordítani, mint egyfajta megtisztulást a Királyság felé vezető úton.

3. „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik majd a földet.” Minden paradoxonnak tűnik e szavak hallatán, amikor az erő és a hatalom az első helyeket akarja elfoglalni és arra törekszik, hogy fájdalmat okozzon… Vagy a Megváltó ellenkezőleg azt fogja mondani: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s így nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11, 29). Az isteni jóság, az Ő emberek iránti határtalan szeretetében, az Ő páratlan szelídsége, még a legszörnyűbb körülmények között is megmutatkozott. Nem válaszolt rosszal az emberek gonoszságára! Amikor lehurrogták a szamariaiak a Jeruzsálem felé vezető úton, büntetésképpen nem bocsátott le rájuk tüzes nyilakat, mint ahogyan azt az Apostolok kérték, hanem megbocsátott nekik az Ő mérhetetlen szelídségében és jóságában, mondván, hogy „Az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem hogy megmentsen” (Lk 9, 56). Amikor pedig megalázták nem válaszolt szitokkal. Sőt! A vámossal asztalhoz ült, meggyógyította az elfogására készülő katonát, a kereszten pedig megfeszítőiért imádkozott. Megbocsátott, és nem rótt fel semmit az Apostoloknak sem, akik félelmükben elmenekültek, még Péternek sem, aki pedig háromszor is megtagadta Őt, hanem Feltámadása után újra megerősítette őt apostolságában, a többi Apostolnak pedig megadta a hatalmat, hogy hirdessék az Evangéliumot és hogy megkössék és feloldják az emberek bűneit.

Mindezek az istenemberi megnyilvánulások alátámasszák az említett boldogságot és lehetőséget adnak a hívő embernek, hogy ahhoz méltóképpen viselkedjék.

4. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. „Ami igaz, az az Istennek is tetszik.” Mondja egy román közmondás. Isten nem lehet más, csak igaz, és az igazat akarni, az igazság után szomjazni, azt jelenti, hogy Isten után szomjazni, az Ő Isteni Királyságának az uralmán munkálkodni. Egy ilyen igazság utáni éhség és szomjúság, csak akkor fog lecsillapodni, ha egy helyes életben, mindegyik hívő Isten igazságát fogja támogatni. Az, aki szeretné az igazságot, de nem tud örülni neki ebben az életben, részesülni fog belőle az Isten Királyságában. Azért, hogy segítse az embert Jézus Krisztus, a helyes életvitelben, a következőket hagyta ránk: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták.” (Mt 7, 12).

5. Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. Irgalmasnak lenni, szó szerint, sokkal több, mint az irgalmasság cselekedeteinek a gyakorlása, amikor pénzt, vagy egy szelet kenyeret adunk, vagy anyagilag segítünk valakit. Csakis úgy közeledhetünk az Istenhez, ha átérezzük mások fájdalmát és szenvedését, úgy, mintha az a sajátunk lenne, Istenhez, Aki azt mondta: „Legyetek tehát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36).

Lelkileg lehetnek irgalmasok azok is, akik elzüllöttek és Istentől elidegenedtek. A kitartó, könyörgő imádság, ezeket az embereknek is, ill. azoknak is, akik téged gyűlölnek és megaláznak, utálatukat és bosszújukat szeretetté és irgalommá alakítja át, és az Isten irgalmához tesz hasonlóvá bennünket, ahhoz az irgalomhoz, melyet az Isten tanúsít minden bűnös iránt.Ugyanakkor, azok az emberek, akik sokévi fogság és megaláztatás után szabadulnak ki a börtönből, a hit szellemétől átitatva, nem áhítoztak bosszú után, hanem megbocsátottak elnyomóiknak. Ha az ember megbocsát, akkor közelebb kerül az Istenhez.

Mindegyik ember, legyen az bárki is, az Isten teremtménye, ezért szeretettel és alázattal kell őt kezelni, hogy megadjuk számára a jóra való megtérés esélyét. A Tiszteletreméltó Athoszi Szent Sziluán Atya ezt mondja: „Ha azt látod, hogy egy ember eltévedt és elveszett, akkor imádkozz érte, és sírj, ha tudsz. Ha nem tudsz, akkor legalább sóhajtozz érte az Isten színe előtt. Az Isten szereti azt a lelket, aki így cselekszik, mert ezáltal Hozzá lesz hasonlóvá. Ava Paisie így imádkozott az Úrhoz egyik tanítványáért, aki megtagadta Krisztust, hogy bocsásson meg neki. Az Úrnak tetszett ez a fajta imádság, mert maga akarta megvigasztalni szolgáját. Megjelent neki, és így szólt hozzá: ’Paisie, miért imádkozol azért, aki engem elárult?’ De Paisie így válaszolt: ’Uram, Te irgalmas vagy, bocsáss meg neki!’ Akkor az Úr így válaszolt: ’Óh, Paisie, szereteted által, Hozzám váltál hasonlóvá!’”. Más szavakkal, semmi sem viszi közelebb az embert az Istenhez, mint a szeretet, az alázat és a megbocsátás. Ez a három erény gyönyörű kontúrját képezi a keresztény ábrázatnak. Ha szeretsz minden embert, akkor vallod meg Istent, Aki maga a szeretet; irgalmazván embertársaidnak, tanúságot teszel Istenről, Aki irgalmas irántunk, és ha számtalanszor megbocsátasz, akkor hasonlóvá válsz az Istenhez, Aki mindig megbocsát nekünk, mert szeret minket és irgalmas irántunk. Egy, Szent, Oszthatatlan Háromság!

6. Boldogok, akik szívükben tiszták, mert ők meglátják az Istent. Ha a szív, az élet motorja, a szív az a hely, ahonnan származik a jó, de a rossz is. Ezért a Zsoltáros is így imádkozott, mondván: „Tiszta szívet teremts bennem, Isten, és az igaz lelket újítsd meg, bensőmben!”.

Valakivel szemben tisztának mutatkozni érdekből, ravaszságból vagy zsarolásból, nem más, mint teljes mértékű csalás. A Megváltó azt mondta, hogy „a szívből származik minden rossz gondolat” (Mt 15, 19), és „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ellenben rossz kincséből rosszat hoz elő…” (Lk 6, 45). Összehordani szívünkbe jót és rosszat, mint valami bazárba, nem harcolván azért, hogy szívünkbe tisztaságot teremtsünk, bűn! Szent Pál Apostol mondja: „Pedig konokságoddal és megrögzött szíveddel csak büntetést halmozol magadra, Isten haragjának és igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára” (Rom 2, 5).

Búcsúbeszédében, melyet a Megváltó Tanítványaihoz és általuk az egész emberiséghez intézett, azt mondta, hogy: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23). Csakis a tiszta szív, mely telve van szeretettel, ahogyan Szent Pál Apostol mondta, ami több, mint egy ház, lehet Isten lakása: „hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben” (Ef 3, 17).

7. Boldogok a békéltetők, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Az az üzenet, melyet az Angyalok hoztak az Úr születésekor, a mennyből való, mennyei volt: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, az emberek között jóakarat” (Lk 2, 14). A béke, az a szociális közeg, melyet az Isten hagyott az élet kibontakozása számára. Ha mindenki Mennyei Atyánk gyermeke, és segítik a békét, hanem az utálatot, az ellenségeskedést és a széthúzást pártfogolják az emberek között, elveszítik istengyermeki méltóságukat. Csakis akkor minősülünk Isten gyermekének, ha harcolunk belső lelki nyugalmunkért és az emberek közötti egyetértésért. Az ilyen embert teszi Isten boldoggá, már itt a földön, de a mennyekben is. A Szent Írás azt mondja: „Törekedjetek békességben élni mindenkivel, törekedjetek az igaz életre. Enélkül senki sem látja meg az Urat” (Zsid 12, 14).

8. Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a Mennyek Országa. Az igazság, önmagában, nem trükk, vagy huncutság, hanem mint fogalom, az ókori világban alakult ki, nem más, mint az emberek közötti kapcsolat alapja. „…a Te igazságosságod örökkévaló igazságosság, és a Te igéd igazság”, így imádkozunk a Szent Liturgián, a halottakért végzett könyörgés során. A hívő embernek az igazság, nem más, mint életvitelének normája. Az ilyen ember nem mond féligazságokat, tudván, hogy mi vár arra, aki kihívja maga ellen az Isten parancsait. „Mivel langyos vagy, sem nem meleg, sem nem hideg, ezért kivetlek a számból” (Jel 3, 16), ez még akkor is igaz, ha „üldöznek téged az igazságért”. Az igaz ember áldás a társadalom számára, rendelkezik határozottsággal, tisztának, bemocskolatlannak őrzi meg lelkét az Isten Királysága számára.

9. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudva, minden gonoszságot mondanak ellenetek Énérettem. A jó és a rossz közti harccal, minden döntésünknél találkozunk. Saját személyünkből kiindulva, az ember legnagyobb ellensége saját maga. Az Isten nevében, önmagunk ellen végzett harc, nem elhanyagolható. Főleg akkor, ha a hit terén eljutsz a fent megnevezett „langyos” állapotba. Még a legszigorúbb vallásos ember is, rengeteg nehézséggel találja magát szembe, az Isten Királysága felé vezető úton. A jót akarja tenni, hogy haladjon a fény útján, és váratlanul megjelenik előtte az ellenség, hogy leterelje őt a jó útról. Boldog az, aki tud harcolni, és nem hátrál meg a kísértések előtt.

Krisztushoz való közeledési kísérletünk, teljes mértékben beárnyékolódik, hacsak nem leblokkolódik, az ellenség ármánykodásai által. A hitetlenek azért rosszak, mert saját lelkük sötétségében élnek, és nem képesek elviselni a közelükben lévő világosságot. Hány és hány családban találkozunk olyan drámával, hogy az egyik fél üldöztetést szenved attól, aki nem az igazság útján jár, valósággal zaklatva érzi magát ebben a számára lelki káoszban, amikor az ő házában imádkoznak, böjtölnek, a Szent Atyákat tanulmányozzák, és szeretnének eltávolítani mindent, amiről úgy érzik, hogy kompromitálja lelküket és emberi méltóságukat?!

A Megváltó figyelmeztetett arra, hogy „Saját házanépe lesz az ember ellensége” (Mt 10, 36), valósában a részegeskedés, a kicsapongás és a többi bűnök egész sora, mely rátelepszik valamelyikre a családtagok közül, valóságosan terrorisztikus magatartásra kényszeríti a bűn szolgáját azzal a féllel szemben, aki becsületes, Istennek tetsző életet szeretne élni. Valósággal megsértve érzi magán önnön balgaságában, káromkodik, verekedik és halállal fenyegeti azt, aki Krisztus útját akarja járni, és megszentségtelenít mindent, ami szent és isteni, és úgy jelenik meg saját házában, mint valami hurrikán. De az, aki nem mond le az Isten szeretetéről, az elnyeri a soha véget nem érő boldogságot. „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. (…) Mindezt miattam teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem” (Jn 15, 20-21). De a Megváltó ezt mondja: „Állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket” (Lk 21, 19).
© A miskolci Szent Háromság magyar ortodox templom

 

Tovább az eszköztárra