Létezik a házasság útja és a szerzetesség útja. A harmadik állapot, a világban élő szüzeké, nagyon veszélyes, kísértésekkel teli, és nem mindenkinek van elég ereje hozzá. Ezen kívül, az ilyenek a környezetük számára is veszélyt jelentenek: a szüzesség fényessége és szépsége – amelyek bizonyos mértékig a házasságban is a szárnyaláshoz szükséges „tollazatot” alkotják – amennyiben nincs közvetlen vallásos értelmük, magukhoz vonzzák és felébresztik a tisztátlan érzéseket.
A házasság – megvilágosodás, misztérium. Benne az ember teljesen átalakul, személyisége kiteljesedik, új szemmel látja a dolgokat, új érzésekkel viszonyul az élethez, új teljességre születik a világ számára. A mai kor individualizmusa azonban sajátos nehézségeket teremt a házasságban. Leküzdésük a két fél számára a házasság együttes építése, az „Isten színe előtt járás” által lehetséges (csak az egyház tud megoldani valóságosan, véglegesen minden problémát). És még valami – látszólag egyszerű, de valójában a legnehezebb – elhatározás, hogy a házasságban mindenki tudja a saját helyét: a feleség alázattal a második helyre álljon, a férj pedig, magára véve az egész terhét és felelősségét, feje legyen a családnak. Ha megvan a határozottság és a vágy erre – Isten mindig megsegít minket ezen a nehéz, vértanúi („Szent vértanúk…”, ahogy azt az esküvői szertartásban énekeljük, amikor háromszor megkerüljük az asztalt, amin a koszorúk feküdtek), de boldog úton.
A házasságban sem a férjnek, a feleségnek pedig még kevésbé, nincs abszolút hatalma a másik fölött. A másik akaratán tett erőszak, még ha a szeretet nevében is történik, megöli magát a szeretetet. Akkor pedig felmerül a kérdés: szabad-e engedelmeskedni az ilyen erőszaknak, amely veszély jelent magára a legkedvesebb lényre? A boldogtalan házasságok végtelen száma pont abból fakad, hogy mindkét fél úgy tekint arra, akit szeret, mint saját tulajdonára. A házasság szinte minden nehézsége ebből fakad. A házasságban a legnagyobb bölcsesség az, amikor teljes szabadságot adsz annak, akit szeretsz. A földi házasság a mennyei (Krisztus és az egyház közötti) házasság képmása, ott pedig teljes szabadság van.
A nőről azt mondják – erőtlen edény – „infirmior vasa”. Ez az „erőtlenség” elsősorban a természet erőinek való alávetettségben érhető tetten, mind a nő belsőjében, mind pedig rajta kívül. Ennél fogva a nőt gyenge önkontroll, a felelősség hiánya, szenvedélyesség, az ítélkezésben való vakság jellemzi. Ettől szinte egyetlen nő sem mentes, s kivétel nélkül rabja a szenvedélyeinek, az ellenszenveinek, annak, hogy az ő általa kimondott „akarom” érvényesüljön. A nő csak a kereszténységben válik egyenlővé a férfival, csak benne rendeli alá vérmérsékletét a magasabb rendű elveknek, csak benne tesz szert belátásra, türelemre, józan ítélőképességre, bölcsességre. Csak ebben az esetben valósulhat meg barátsága a férjével.
Milyen szomorú és beteljesületlen a lány létezése, és mennyire teljes az asszonyé. Semmilyen szerelmes viszony sem képes pótolni a házasságot. Az ilyen viszonyokban az emberek a maguk pompájában és teljes virágában jelennek meg, mégsem önmaguk valóságában: áttetsző, túldíszített valóságot látunk, és a benne szereplők élete óhatatlanul póz, még ha megbocsátható és ártatlan póz is. Csak a házasságban lehetséges az ember tökéletes megismerése – a másik érzékelésének és érintésének csodája, a másik személyiségének látása – és ez ugyanolyan csodálatos és egyedi, mint a misztikusok Istenről szóló ismerete. Ezért van, hogy a házasságig az ember mintegy átsiklik az élet fölött, kívülről szemléli azt, és csak a házasság által merül bele az életbe, amikor a másik személyiségén át belép oda. A valóságos megismeréssel és a valóságos élettel való eltöltekezés adja meg a tökéletes teljességnek azt az érzését, ami gazdagabbá és bölcsebbé tesz bennünket.
Ez a teljesség még jobban elmélyül, amikor belőlünk – akik összeolvadtunk és harmóniában eggyé lettünk – egy harmadik, a mi közös gyermekünk lesz. Azonban itt elkezdődnek a leküzdhetetlen nehézségek: az összetettebb teljesség helyett legtöbbször bekövetkezik a kölcsönös meg nem értés, az ellentétek, és szinte elkerülhetetlenül ennek a harmadiknak az eltávolodása. A kettőből sehogyan sem lesz befejezett háromság. Mi történik? Mindenképpen így kell lennie? Mit lehet tenni azért, hogy ez ne így történjen? Hiszen ami
belőlünk született, az a mi részünk, a mi testünk, vérünk és lelkünk. A gyermekben felismerjük a magunk szokásait, hajlamait – honnan hát ez a meg nem értés, ez a széthúzás? Úgy gondolom, hogy egy tökéletes pártól tökéletes gyermek származik, és később is a tökéletesség törvényei szerint fog fejlődni; de ha a pár házasságában van valamilyen viszály, ellentét, amin nem sikerült fölülkerekedniük, a gyermek is örökösévé és folytatójává válik ezen ellentéteknek. Ha csak külsőleg csillapítottuk le a közöttünk meglévő ellentétet, de nem győztük le azt, és nem emelkedtünk egy magasabb szintre, az meg fog látszani gyermekünkön is. A másik magyarázat: a gyermekben, a tőlünk kapott testen és lelken kívül ott van a legfontosabb – az egyedi és megismételhetetlen személyiség, egyéni útjával itt az életben.
A gyermekek számára a legfontosabb, hogy lássák szüleikben, hogy mély belső életet élnek.
A házasságban az első nap ünnepi örömének ki kell tartania egy egész életen át: minden napnak ünnepnek lennie, a férjnek és a feleségnek, mindennap újnak és különlegesnek kell lennie a másik számára. Ennek egyetlen útja, hogy mindketten elmélyítik lelki életüket, és fáradoznak önmaguk jobbításán.
(folytatjuk)
Alekszandr Jelcsanyinov atya (1881-1934).
Orosz emigráns történész, író, pap. A Fekete-tenger parti Nyikolájevben született, katonatiszti család második gyermekeként. Édesapja halála
után a család Tifliszbe (ma Tbiliszi) költözött. A 2. számú tifliszi gimnázium diákja volt, ahol egy osztályba járt Pavel Florenszkijjel és Vlagyimir Ernnel, a későbbi filozófussal. Felsőfokú tanulmányait a Szentpétervári Egyetem matematikai-természettudományi Karán végezte, majd beiratkozott a Moszkvai Teológiai Akadémiára, de nem fejezte be. 1910-től kezdve aktív pedagógiai tevékenységet fejtett ki, vallástudományt és vallásfilozófiát tanított Tiflisz középiskoláiban. 1914-ben iskolaigazgatói kinevezést kapott Vlagyimir Levandovszkij Gimnáziumába. 1916-ban megnősült, Tamara Levandovszkajával kötött házasságágából három gyermek született. 1921-ben családjával együtt elhagyta Oroszországot és Franciaországban, Nizzában telepedett le. 1926-ban szentelték pappá. Egyik vezetője volt a franciaországi Orosz Keresztény Diákok Szervezetének (Russzkoje sztugyencseszkoje hrisztyijanszkoje dvizsenyije). Szoros lelki kapcsolatban állt a párizsi Szent Szergij Teológiai Intézet tanáraival, Szergij Bulgakov protoierejjel és Vlagyimir Iljinnel, illetve más orosz emigráns gondolkodókkal. Papi hivatása mellett az orosz nyelv tanításából tartotta
fenn családját. 1934-ban kinevezést kapott a párizsi Alekszandr Nyevszkij székesegyházba, de egy héttel megérkezése után súlyosan megbetegedett és néhány hónappal később meghalt. Sírja a Párizs-környéki Meudon orosz temetőjében található. Művei: A vallás története (V. Ernnel és P. Florenszkijjel közösen). Zapiszi (Feljegyzések). Zsizny vo Hriszte (Élet Krisztusban). Perepiszka sz druzjámi (Levelezés a barátokkal).
Fordította: Tatárka Kirill protojerei atya